Uram, uram én senki se vagyok
Csak bús, bánatos vagyok
A földnek apró porszeme.

Uram én alázatban élek
Megalázkodom minden előtt
Mi nálamnál hatalmasabb
Megalázkodom mindenki előtt,
Ki nálam bölcsebb, igazabb.
Megalázom magam a szenvedők
Az üldözöttek, nyomorultak előtt.
De nem hajtom porba fáradt fejem,
De nem kulcsolom össze két kezem,
Nem meresztem áhítattal a szemem.
Ha látok cifra, dölyfös komédiát,
Ha senki gőgös embert zeng a zsoltár,
Ha pénztől szennyes a szentség, az oltár.
Nem alázkodom meg a Pénz előtt
Nem imádom az aranyhasú istent
Nem csodálom fényes gyilkos fényét
Inkább ömöljön testemből a vér
Inkább pusztuljak halottan én
Inkább boruljon sír testem fölé
De meg nem hajtom a vállamat,
De nem görbítem a lábamat,
De nem térdepelek a földre én,
Az alázat templomának kövén.

Uram, Uram én senki se vagyok
Csak bús bánatos vagyok
A földnek apró porszeme.

Én nem tudom miért nem érzem
Jázminoknak illatát,
Miért szenvedek kínban égve
Sok tivornyás éjszakát.
Én nem tudom miért sebez
A csók, ha éri ajkamat,
Miért fizetek sápadt kínnal,
Miért a vérem a kamat.
Én nem tudom -jaj- nem tudom.
Csak, azt tudom, hohy kínban élek
Véráztatva bús magam.
Járom a halottas táncot
Vad iramban, szédült fővel
Arcomra feküsznek ráncok
Megroggyanok bús fáradtan.
Hiába, mindig több a ránc
(Oh szűz leányok fehér teste)
S mint vadabb tánc, a tánc
Csak ezt tudom, csak azt tudom,
Hogy összerogyok egy hajnalon
S a vörös nap csókol szíven
Egy tarka, cifra pamlagon.

"Lillynek. Boldogok kik sírnak,
mert ők megvígasztaltatnak.
Máté evangéliuma 5.4."

Arcomon kacag a bánat,
Véresre roncsolja számat
A bánat, a bolond bánat.

Szememben él a szenvedés,
Hasítja testem mint a kés
A szenvedés, a szenvedés.

Lelkemben dúl a fájdalom,
Ezért sikolt minden dalom:
A fájdalom, a fájdalom.

"Szegedi Istvánnak."

A lelkem mint egy ódon ravatal,
Fekete selymekbe dúsan burkolt,
Tompa fényben gyászolja múltam.

Arcom bársonyán bú remeg,
Borús bánat, tavaszi halál,
Őszi levélhullás bús fájdalma.

Szívem mezején, e vérmezőn
Pipacsok nyílnak, véres pipacsok,
Vörösen nyílnak a nyár virágai.

Homlokomnak ívelt ívén
ezernyi ránc ballag fáradt csendben
Lomha lábbal, lankadt ínnal.

Testemben csendben kering a vér,
Némán folyik csobogva lágyan
Szívemnek piros életfolyója.

Mosolyogj az én vakságomon
Hogy a fehért is feketének látom,

Mosolyogj halálos vágyamon
Hogy az életből a halálba vágyom.

Mosolyogj, hogy oly sokat sírok
Hogy én a könnyeimmel írok.

Mosolyogj, hogy fáradt a testem
Hogy az útszélén összeestem.

Mosolyogj tikkadt, bús dalomon,
Hogy én csak a halált dalolom.