Magányom, mit árnyék kísér!

Jeges hidegség tapizza lelkemet és tán’ gúzsbakötésként, az eszemet…
A szívem is érzi, hogy ez egy tendencia, hogy állhat ellent, emberfia?
Gyomromban érzem, az idegesség gyűlik, ez van, de ehhez fogam nem fűlik.

Esteledik és nézem, az alkony fénytelenné lesz, a bíborosodás meg szép lesz.
De magányomban nem tudom, mit tegyek, erős jeges tapizással, vajon mit kezdjek?
Ballagok hazafelé, bár nincs otthonom, idegesen kötözgetem gatyakorcom.

A fényszórót bekapcsolt autók rám vetik a fényt, én meg nem lelem az élet-eszményt.
Az esti sötétben a magány, mint egy árnyék kísér, tudtom nélkül, mint kisértet kísér.
Egyet tudok, ilyen trágya életből nincs kiút, mert ez csak egy trágya gyűjtő alagút.

Az utóbbi tíz évben volt sok, ki csak ámított és 38 poéta-társ, szó nélkül elhagyott.
A nálam tanulás javukat szolgálta, merthogy szolgálni a poéta feladata.
E papír nem bírja "írók" minősítését, majd megkapják az élet(!)… minősítését!

Vecsés, 2024. február 25. –Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás, leoninusban.

Elmerülök rideg élet-óceánba.
Nézem, könnyben úszok én a valóságba…
Érzem, hogy pánikban a lelkem-testem,
De lehet, hogy késő… immár elvesztem?

Kiúsznék én partra, de mind visszalöknek,
Látják, hogy nem jövők, ők szedelőzködnek,
Mennek is legott, tán’ mert van nekik hova.
Én is mennék, de úgy kellene egy csoda…

Futok én a sors elébe,
Ezt teszem már sok-sok éve,
De a fránya kikosaraz,
Így múlik a sok-sok tavasz.

Elveszettség ellen van-e már orvosság?
Feltalált lett-e már a sok-sok okosság?
Mert az én sorsom, bármit kértem nem adta,
Amit és szívből akartam, megtagadta!

Én sokfelé jártam, reggel korán keltem,
„Aranyat” kerestem, szegénységet leltem.
Öregszem, már nem megyek én a sors elébe,
Tudom, előbb-utóbb eljön... élet vége.

Vecsés, 2014. november 25. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Amíg csak élek, te légy az élet,
amelyben mindig értelmet lelek,
nálad leljem a csöndes menedéket,
amelyet olyan régóta keresek.

A te vállad legyen majd támaszom nékem,
amikor úgy érzem, fogytán van erőm,
hisz gyönge vállamat annyi teher sújtja,
s karodba bújva nyerek friss erőt.

Amíg csak élünk, én legyek néked
az esténként rád ülő csöndes nyugalom,
hogy a válladról átvegyem egy részét
súlyos terhednek, melyet hordozol.

Tudod: szeretlek. S te is szeretsz engem.
S szemedben láttam meg azt a ragyogást,
mely felcsillan nekem bármily sötét is van,
s elcsitítja a csöndes zokogást.

Milyen jó lenne együtt bandukolni,
amíg a hajunk hófehérre vált,
s szeretni egymást olyan türelemmel,
hogy elbírjunk viselni százezer csapást.

Együtt ébredni, hogy én lássam először
reggel az arcod első mosolyát,
s úgy szeretni, hogy minden egyes percben
egymásért éljünk, míg időnk lejár.

S ha majd ránk borul a végső éji álom,
amely örökre karjaiba zár,
azt bánjuk csak, mit egymás nélkül éltünk,
hisz csak veled szép ez a rút világ.

Mennyire másak a májusi esték,
amikor gyúlnak a csillagok,
megannyi apró fényes kis pontban,
s a Göncöl szekér is úgy ragyog.

Mennyire más, mikor csillagok fénye
kísér végig az utadon,
mint mikor borongós, sötét az este,
s nincs csillag, amely rád ragyog.

Csak az utcai lámpa világít,
de a levegő oly hideg,
hűvös szelével fújja az arcod,
amelytől fázol, s megremegsz.

Olyankor jó a karodba bújni,
hogy felmelegítsd a testemet,
s érezni minden lélegzetednél,
mennyire vágysz rá, hogy szeress.

Olyankor mindig más vagyok én is.
Annyira jó, mikor átölelsz!
Tudod, olyankor bús vagyok én is,
s nem vágyom másra, csak szeress.

Az ünnep csak addig ünnep,
ameddig itt vannak veled,
azok, kit szívednek mélyén
őrzöl és annyira szeretsz.

Olyankor lázasan készülsz
értük. S nem magadért teszed,
hiszen az ünnepek fénye
csak bennük világít neked.

Amikor magadnak készülsz,
nincs mért, és nincsen kinek.
Épp olyan nap, mint a többi,
s ugyanúgy nem leled helyed.

Minek a pompa? Hisz úgyis
most is csak magad leszel,
ugyan oly üres az este,
s épp olyan néma a csend.

Az ünnep csak akkor ünnep,
amikor itt vannak veled
azok, kit szívedben őrzöl,
s mindennél jobban szeretsz.