Apámnak
Rég nem szól szemed metsző szürkesége,
mikor a füstben megélt borízű esteken a szív
némán verdesett, néztél, így szeretve.
Emlékszem, kérges kezed tétován hanyagul simított
hajamba, madarak fészke, mondtad csak
úgy magad elé, majd mesébe kezdtél.
Tanúja voltál nagy időknek, ki látott
halált-életet, féltél, reméltél vagy
sírva Istennel perlekedtél.
Üvöltő semmi szó, aztán csend.
Átok ez, nyúlt pohárért, indulattól remegő kezed,
így lett vasalt fehér inged vakító emlékezet,
míg régvolt ünnepi ebéd zajai fénylettek.
Majd hajad ezüstkoronaként,
megakadt homlokod ráncain, mint valami téves glória.
Néztelek így szeretve, de már nem szól szemed…

Majd egy nap, ha összegyűlne bánatod,
s lelked megnyugvást, vigaszt keres,
sajgón fájnak az esték és nappalok,
a pilládon csorduló könny is jeges.

Amikor rád lehel a magány, gyáván elárul,
sóhajod szomjas, végtelen égi-áradat,
s a hajnali hold nevetve az arcodba bámul,
felhőtlen égen is rajzol homályos árnyakat.

Akkor figyeld a szellőt, fiam... hallgasd a hangokat,
ahogy lassan melléd oson s megsimogatja lágyan arcodat!
- Én ott leszek veled... mesélek, mint rég, mikor ölembe kaptalak,
s te úgy aludtál el, hogy a karomban ringattalak.

Mikor ölellek

Egyszerű mozdulat.
Mintha valaki
megérintene.
Nem a testen.
Belül.

Gondolat volt,
aztán vágy.
Szívben ébredt,
fénylőn-suhanó, lágy.

Ölelnélek örökké.
Nem erősen,
csak úgy -
megengedve.

Mint ahogy
a fény átsétál
egy csendes szobán,
meg-megakadva kopott falán.

Magácska árnyékom… ó, Jolán!
Megyek, magácska követ, flegmán.
Sohse jön közelebb,
Sohse megy el messzebb.
Igy mindig emlékeztet, Jolán.

Hát jövök, mert unatkoztam épp,
De én nem leszek árny, se bús kép.
Nem követlek flegmán,
Csak nézlek, hogy lám – lám...
Ez lenne a férfi? Hát, hogy... épp!

De én nem tudom Önt feledni,
Viszont, nagyon tudnám szeretni…
Testi valójában,
Lelki magasságban!
Ha tudhatnám… ismét ölelni!

Testestől, lelkestől szeretne?
Tudja, ki ilyet mond, elcseszte.
A lelki magasban?
Ne röhögtessen, van
Már tíz nője – s mára keresne!

Árnyéka, tartja a vágyamat,
Megmutatnám Önnek… házamat.
Kettőnknek szerelem
Fészkeként kedvelem.
Váljon már el, bírja házamat!

A házát? Hát mutassa bátran!
Ne számítson nőre hálátlan!
Fészek? Talán kalitka!
Szállok, mint pacsirta!
Nem bújok az ágyába, sálban...!

Vecsés, 2023. július 15. – Siófok, 2025. április 11. Kustra Ferenc József – írtam: a páratlanokat romantikus LIMERIK -ben. A párosok: poéta-, és szerzőtársam, Gránicz Éva munkája. Az
„Árnyékhatás magácska kedves Jolán… 1.-3.” c. közösünk, közös átirata.

Magácska árnyékom… ó, Jolán…!
Megyek, magácska követ, flegmán.
Sohse jön közelebb,
Sohse megy el messzebb.
Igy mindig emlékeztet, Jolán.
*
Tegnap is nézett a sarkon át,
Mintha kereste volna magát.
Álltam mögötte én,
Árnyékként, csöndben én.
És nem vett észre! Lásson csodát!
*
De én nem tudom Önt feledni,
Viszont, nagyon tudnám szeretni…
Testi valójában,
Lelki magasságban!
Ha tudhatnám… ismét ölelni!
*
Mondja csak, az úr mit is akar?
Szívecském kulcsát? Azt nem hamar!
Nem nyílik csak úgy ám,
Kell hozzá tánc, azám!
Meg bók… pezsgő is mi megzavar!
*
Árnyéka, tartja a vágyamat,
Megmutatnám Önnek… házamat.
Kettőnknek szerelem,
Fészkeként kedvelem.
Váljon már el, bírja házamat!
*
Házába? Hát... mit főz vacsorán?
Azt' be nem lépek csak úgy, okán!
Legyen bor, sütemény,
Férfi – nem pite lény!
Aztán meglátjuk, mi lesz, talán...

Vecsés, 2023. július 15. – Siófok, 2025. április 11.-Kustra Ferenc József – írtam: a páratlanokat romantikus KIMERIK -ben. A párosok: poéta-, és szerzőtársam társam Gránicz Éva munkája.