Puhán lépdelt a fű felett,
kertembe tündér érkezett.
Billegette kicsit szárnyát,
elűzte az éjnek árnyát.

Hajnal pírja festette be.
Madarak daloltak vele.
Öröm öntötte el szívem,
hálával telt meg a lelkem.

Igaz volt, vagy csak látomás?
Mindegy is, ez oly csodás.
Gyönyörű lett a reggelem,
jer hát, élvezd te is velem.

A pokolban égjen minden eltorzítás,
Úgymint erkölcsi s polgári ellenmondás,
Vagy didaktikus és utópisztikus illúzió.
Egy fura démon bujkál bőröm alatt.
Az ősi sikoly mellemben tombol:
Ma este az ördög testemben rombol.

A végtelen tér, örök idő
És mozgás szentháromsága!
Kínomban harcias hálózatot szőttem.
Három sötét korszakot torzítva éltem át,
És mélyen ittam
Érzelmeim szenvedélyét tompítani,
De tüzem ereklyéit nem tudtam
A porból mozdítani.

Visszadobnám minden rozsdás
Lánc-szemét a korlátolt tudásnak
A sors ingatag odújába
És elszakítanám láncaimat
Hogy a sorssal tudjak tanácskozni
A tudatlanság atomát hasítanám
Mely leköti az idő konfigurált tartamát
De le vagyok kötve egy fura démon által
Melynek csak rím és ritmus eledele
És mely a mozgás, tér és idő
Elítélt gyermeke.

Délen, közel a parthoz, a tenger citrom zöld,
és a lemenő nap olyan mint egy korong érett görögdinnye.
A ciprusok otthona a dombok zöld lejtőjén található
amint a füves talaj emelkedik a strand mögött.
A sötét sziklák saját tartósságuknak tanúi.

Elmúlt időkben ókori hajók az öbölben lehorgonyoztak,
a nehéz vas horgokat lesűllyestették a zöld mélységbe,
és a hajó legénysége, szomjasan és a tengertől strapásan,
partra szált és vizet és vörös bort követelt.
Idegen földről hozott rakományukat aranyra cserélték.
Részegen és telt hassal elégítették ki testi vágyaikat
hajlandó vagy kényszerített némberekkel,
míg végül is visszatértek a hajóra,
hogy azt a mélyebb vágyakozást kielégítsék
melyet csak úgy tudták csillapítani ha az összes
vitorlát felvonva a hullámokon hajóztak.

És ma is, mint elmúlt időkben,
a tenger citrom zöld a part közelében, és
a lemenő nap egy korong érett görögdinnye.
A ciprusok még ma is az emelkedő
dombok zöld lejtőjén otthonodnak,
és a sziklák, mint mindig, sötét
tanúi a saját tartósságuknak.

Ma este is egyedül vagyok.
Fejem felett néma csillagok.
Szánkázva felszántják az eget.
Eszembe jut, ki már nem szeret.

Felpillantok a tágas égre.
Nem vágyom most magányos éjre.
Elcserélném a csillagos eget.
Mosolyáért, ki már nem szeret.

Baudelaire strófáiban nincsen
se menedék, se megnyugtatás.
A romlás nagy mesterének
minden szava egy robbanás.

E verses csokor melyben a vétkek
mint csúf valóság szerepelnek,
az ember ferde hajlamai mint
méreg poharak ékeskednek.

Itt babér koszorú nem díszíti
híres, dicsős ember fejét.
A varázsos nadragulya
gaz csalán közt találja helyét.

Minden mérges virág s bogyó,
vagy kábító növény gyökere
visszavezet az unalom talajába,
ahol lappangva ural kezdete.

Gondolj csak a szúrós tűre,
amint a gyengéd érbe hat.
Egy pillanatnyi ujjongás,
de az igaz öröm elmarad.

S a titkos szerelmek,
melyről csak suttogva beszélnek.
Bűnök ezek vagy betegségek,
vagy jogos, személyi érzések?

Vagy a döntő s utolsó golyó
egy orosz rulett játékában,
Olyan mint egy végső kölcsön
egy elvesztett hazárdban.

Az örökös kéjre vágyás
s mégis hiány a lélekben;
tétova egyensúly a szélen,
s a csábító hang odalenn.

Végül is a gazban dús kert
hol a romlás virágai nőnek,
mely az erkölcsnek a temetője,
és hol csak a bomlás győzhet.