Istenem!
Megbénít az
egyedüllét
barátokra van
szükségem.
Együttérző, felvidító
barátokra
akik nem nevetnek ki
bajaimban
akik értenek
ha beszélek
és akiket
én is értek.
De az ilyen
oly kevés
s azok is hol vannak?
hol vannak
a Jók és az
Igazak?

Vezesd őket
hozzám Istenem!
és mutasd az
utat énnekem!

Elérhetetlenül messze vagy
kitárt
szívemmel
vártalak
kitárt ölemmel kitárt ölelő
karjaimmal
ziháló
vad kamasz-vágyakkal áldottalak
magamban
térdre hullva
a csodáid előtt
tested gyönyörű boltívei előtt
hol találkozik az
ébenfa s a márvány
ahol
zuhog
az igézet
jaj!szeretném én is, szeretném ha
szeretnének !
ha szeretnél?
de ma már hiába vágyakozom
az ölelésed után
hiába vágyakozom szeretkezésre
nem vagy !
messze vagy !
magam vagyok !
s az éjszaka jéghideg
a holdnak mint a pengeél
hasít a fénye
várlak még !
szeress még !
ölelj még !
mielőtt az
életünk
véget érne !

Húsvét zöldje, életünk feltámadása
feltámadása füveknek, fáknak
embereknek
akik a szőlőkben kapálnak
metszett, kévékbe kötött venyigék között

Dús támadása a vetésnek
amitől
földek harsogó zöldje árad

öröme labdát kergető gyerkőcöknek
és karon ülőknek,
akiket sétálni visznek az anyák

legelésző lovak szabadsága
s zenéje
bárányok,kis barikák képzelt csengőjének

Nyiladozása az új örömnek
és gyümölcsfák virágainak
amiket öreg szobák
fakult szentképe,
sose volt boldog asszony
a termékenység szellőjével olt bőséggé
s lobogtatja az asszonyok szoknyáját

dobogó szíve a tanyáknak, amik
egyszeribe kiegyenesednek és mosolyogva
szellőzködnek a fényben

a kilométer kövek álma,
amiket
friss fehérre meszel a messzi távol

részegsége gondjainknak s az erdők
fülledt csendjének ,
s a szerelemnek
amely az olajfák
édes illatával
zuhog a tájon

Húsvét zöldje, gyönyörű feltámadás
örökké maradj velünk
belőled újul meg
szegény
tékozló életünk

Nem tudom
gondoltok-e a halálra ?
Én gondolok a szerelemre
egy perzselő édes csókra
amiről olykor álmodom
s egy érintésre
ami egy forró, ujjongó sóhaj
amitől lázasan feltámadunk
bár a harangok Rómába
mennek én vad ,viharos vágyat
szeretnék ébreszteni benned
hogy örülj nekem
hogy ölelj át mint szél a fákat
mint ereimben a vér a szívemet
Már tavaszi hírek jönnek
arcomat füröszti a nap
még mindig várlak
akkor is , ha csak
latrok jönnek és áhítat

Két falevél
az őszt hozó szélben
az élet fájáról lehullva
könnytelen, zörgő avarként
kapaszkodik a múltba.
Tegnap még fönn,
hűs árnyat adva
friss szellők zenéjén
vidáman kacagva
minden élőnek a reményt nyújtva
Ma révedezve.kérdik
- hová lett a nyár?
sodródnak kelletlen
a tölgy, a fűz
a nyár.
Saját fáját vesztve
új talajt keresve
idegen tájakon a két csatangoló
még egy kicsit élni .../akaró
míg/ eljön s hullni kezd a hó .