(Egy névtelen szamuráj énekéből. 14. század)

Nincsenek szüleim.
Az ég és a föld az apám és anyám,
és az örökös éberség a hazám.
Az őszinteség az egyetlen varázsom
és lélegzetem ritmusa az életem s halálom.
Nincs testem kivéve a kitartás,
és nincs más stratégiám mint
az árnyéktalan gondolkozás.
Az egyetlen jövedelmem az értelmem,
és rejtett titkom a saját jellemem.
A szemem a mennyek villámlása.
Érzékenységem a fülem hallása.
Sebességem a végtagjaim,
íme, a leghűbb barátaim.
Csodám a helyes cselekedet.
Az alkalmazkodás határozza meg elvemet.
Egyetlen ellenségem a hanyagság,
és kardom a pucér valóság.

Megadnák én mindent
mindent, mim csak lehet,
ha holnaptól újfent
foghatnám a kezed.
Messze jársz már tőlem
itt hagytál örökre,
hullik hát a könnyem
kínlódok üvöltve.
Lehet- e megváltás
te nélküled drágám?
Nincs nekem megnyugvás
itt hagytál bús árván.

Aranyfényben fürdő nyárfák
sorakoznak peckesen,
őszi pára csókjaitól
kéreg csillan nedvesen.

Egér surran az avarban
öjv nézi a magasból,
táncos lábú őz hajol le
szürcsöl a kis patakból.

Szeretettel nézek körbe
leülve egy fatönkre,
hogyha egyszer meg tehetném
itt maradnák örökre.

Sutba dobnám kipárnázott
zaklatott életemet,
itt csodálnám csillag szülte
fénylő éjjeleket.

Egész eddigi életem során
megtettem, amt tettem,
tetteimnek köszönhetem
hogy lettem, aki lettem.

Ha egyszer újjászületek,
hogy hat majd a rossz karma?
Fénybe, vagy sötétbe borít
a végtelen hatalma.

Ezután már csak jót teszek,
megtöröm a rossz karmát,
sötét cselekedeteknek
szél hordja el a hamvát.

Rálehelte páráját az ősz
a néma víztükörre,
titkokat rejtő szürke testét
egy zárás üdvözölte.

Holt- Dunának hívja népnyelv
ezt a csendes, lágy vizet,
nem halott, hemzseg az élettől,
nem rohan és nem siet.

Szülőanyja az ős, vén Duna
öleli át szeretőn,
a nád illatú halk sóhaja
szűrődik át levegőn.

Ladik siklik a vízen csendben,
parton fák ölelkeznek,
nem is csoda, hogy rabja lettem
gyönyörű Szigetköznek.