Megjön a tél, de vajon minek ?
Kinek jó az a fránya hideg?
De eljön, egye meg a fene,
majd csak lefagy az ember füle.

Persze tudom én mit mondanál,
hogy nem lesz annyi káros bogár.
Nem értem azt a társaságot
miért nem vesznek fel nagykabátot?

Ha már annyira kártékonyak,
segíthet rajtunk egy kis konyak.
Hát az tuti elvinné őket,
nekem sem kéne fázni többet.

Te lettél édes, lelkemnek ébredése,
szívben parázsló tűznek éledése.
Lánggá szítottad hamuvá vált parázst,
örömtánccá változtattad a magányt.

Hiszem, lelkünk örökké összeforrott,
együtt viselünk örömöt és gondot.
Meglepetés volt nekem e varázslat,
szerelmed idézett hátamra szárnyat.

Eső esik, ki nem állom
esernyő a jóbarátom.
Béla a béka kesereg,
a fránya eső csepereg.

Arra gondolt Béla béka
lapulevél jó e célra.
Nekem ez így nagyon fura.
Hogyan lehet víziszonya?

Nem is oly rég néked szedtem
Nem is oly rég néked szedtem kinn a réten minden szál virágot,
felcsillanó két szemedben láttam én a földi boldogságot.
Te voltál az ébredésem, tehozzád fűz minden egyes álmom,
nincs olyan, mit meg ne tennék, amikor a mosolyodat látom.

Meleg nyárra hosszú tél jött, elhervadtak már a szép virágok,
te is olyan messze tűntél, kergetve az illó délibábot.
Százezernyi édes emlék, tudom jól, hogy te is épp úgy bánod,
mikor néha lehunyt szemmel halvány arcom magad előtt látod.

Vége lett a hosszú télnek, újra nyílik virág a határon,
énbennem is újra ébred minden egyes féltve őrzött álom.
Ma is épp úgy visszavárlak, tehozzád száll minden sóhajtásom,
nem tudok már mást szeretni rajtad kívül ezen a világon.

Lábújhegyen jött át a hídon,
rám nézett színtelen szemével.
Hangtalan jöttek szavak számon,
csak felém biccentett fejével.

Hideg volt, mint fagyos téli szél,
halál vont köré bús aurát.
Éreztem, ha most hozzám beszél,
megnyitja túlvilág kapuját.

Hangtalanul ment el mellettem,
szó nem hagyta el merev száját,
tudtam, ha rám néz hát elvesztem,
de a halál nem küldött számlát.