A madarak leülnének, már pihenni, nem szárnyalók,
De ülhetetlenek a jéggel összefagyott huzalok…
Most mi lesz a madarakkal? Ó, aranyos kis vacogók…

Nem vándorolnak ők, de a hideg rossz ha, a toll alá megy,
Ha túlélik az idei kemény telet, az isteni kegy…
Bízok, hogy megmaradnak, van náluk több darabos szakaszjegy?

Leselkedik rájuk a lehulló jégcsapból, sorozat,
Jó időben meg túlélik ők, a nyári záporokat…
Előnyük, hogy ismerik ők, a madár harcmodorokat.

A madarak már drótra, le is ülnének, nem szárnyalnók,
Össze is bújnának, hideg szemcséi ki nem zárhatók…
Húzzátok még kis madárkák… majd tavasszal kizárhatók.

Vecsés, 2014. november 29. - Kustra Ferenc József

Gondolatot kuszáló szél
üdvözöl a folyó felől,
csak simogat és nem ítél
hangokat csiszolva csendből.

Szóra bírja a habokat
igaz, nem nekem dalolnak,
de hív, magához csalogat
apró hullámok csacsognak.

Szólni nem tudok hozzájuk,
csak integetek én nekik,
ha hallgatunk rá megbánjuk,
bár ők csak dolgukat teszik.

A múlt szépsége elveszett
másképp néz ki a világ,
minden annyira elcseszett
az idő mindent megrág.

Retusált kép a hölgyeken,
újra mázolt festmények.
Összetört kockaköveken
pattannak az emlékek.

Lobognak a tüzek odaát,
vajon mit jelentenek?
Barát emeli rám poharát,
vagy tán veszekszenek?

Olyan távol van tőlem e fény
nem látom az árnyakat,
sötétségben nem látszik ösvény
a kétség rám szakad.

Féljek hát a távoli tűztől,
vagy jó barátom talán?
Nem tudok olvasni a füstből,
lehet, hogy jobb is talán.

Drága Asszonyom, Antónia!
Régóta tudom: özvegy-árva…
Mélázgatok magán,
Csúszok a vágy-talpfán.
Meg kén’ szereznem Antónia.

Kérek egy randevút Asszonyság!
Ott ébredhetne, kis csókosság.
Koccintnánk’ kávéval,
Frisses lélekhúrral…
Egyeztetnénk, hogy mi valóság...

Drágám! Vágyottam! Antónia!
Legyen az oldalbordám még ma!
Ó, ha együtt élnénk,
Egymást éltethetnénk…
Szívboldogságom, Antónia!

Vecsés, 2021. március 4. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban.