Vad az éj, csöndje suhan nesztelen,
Éjszaka ember, állat meztelen,
De mit számít az, amikor alszunk,
Csak álmokban éldegél tudatunk.

Éjszaka sötét van, nem látunk,
Bár a csend miatt jobban hallunk.
Meztelenség az összes ruhánk,
Nem tudjuk reggel mi vár miránk.

Álmodunk vagy sem, eljő a reggel,
A virradat tele új élettel.
Mai borús napot másként látjuk,
Holnapi nap is a mi világunk.

Részben kialusszuk a fájdalmat,
Így is regeneráljuk magunkat.
Mit tehetünk, biz' tovább kell élni,
Jó lenne teljes életet élni...

Budapest, 1997. június 8. – Kustra Ferenc József

A sorsunk nem volt hozzánk oly' nagyon kegyes,
Lehet, hogy gonosz eredőn’ volt élelmes?
A sorsunk nem volt hozzánk oly' nagyon kegyes.

Nem bántottál engemet vagy anyámat, de nagyon beteg volt…
Így aztán minden állatisággal, ösztönnel előrukkolt.
Ennek lettünk mi ketten örök áldozatai,
Aztán meg még az élet külön áldozatai…

Szerettelek, jó volt veled,
De sors mást akar teveled…
Szerettelek, jó volt veled.

A Te utad új feleséghez alakult, ki engem gyűlölt, mert volt két gyermeke,
Ez a féltékenység aztán bosszú lett, a békességből lett nagyon is elege…
Sok éjszakát átsírtam, mert hiányoztál… Én nem tettem rosszat,
De nagyon is hiányoltalak, szinte mindig több utca hosszat.

A feleségnek az örökségem ára kellett, harcolt is, mert azt így kapta meg,
De eladtátok anyámmal, idegeneknek, örökségemtől fosztottatok meg.

Ilyen volt az életem,
Utálom is kellőn, de nincs más…
Lassan letelik…

Vecsés, 2024. június 13. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

Benned, Apám…

Míg serdülő nem voltam
Addig csak csodáltalak apám.
Te voltál Isten!
*
Meg egy kicsit tovább is!
Majd’ tizennégyéves koromig…
Akkor ébredt baj.
*
Anyám, csak úgy elzavart,
Te jobb híján elmentél… végleg.
Fölébredt végleg!
*
Ettől kezdve, más úton
Jártunk, Te távolodtál tőlem.
Új feleség lett!
*
Ő képmutatóskodott,
De rád hatott, tőlem üldözött.
Mért hittél neki?
*
Életünk eltelt lassan,
A végén, még tán’ gyűlöltél is…
Nem adtam okot!

Vecsés, 2021. december 29. – Kustra Ferenc József – íródott senrjon csokorban.

Nem tudnék különbséget tenni
soha a gyermekek között,
hiszen a testemből jöttek,
keserves fájdalmak között.


Nem tudnék különbséget tenni,
hiszen a szívem úgy remeg,
mindegyikért, mert nem lehet itt,
s nem mutatom, de szenvedek.


Nem tudnék különbséget tenni,
hiszen nélkülük oly üres
minden, akár a polcon álló
áttetsző kristályüvegek,


melyeknek fénye oly vakító,
és mégis olyan hideg,
mint a jég, amelytől fázol,
s vörösre marja a kezed.


Nem tudnék különbséget tenni,
hiszen egyformán szenvedek
Mindegyikért, hisz annyira fáj,
amikor nem segíthetek.


Nem tudnék különbséget tenni,
s szívemben olyan heves
a fájdalom, amelyet érzek,
úgy érzem: széjjelreped.


Nem tudnék, s nem is szeretnék.
Szívem csak értük dobog,
s nem kérek mást, csak hogy lássam,
hogy végre ők is boldogok.

Akik sodródnak csak az árral
sírva keresve kiutat,
azok tudják csak mi a bánat,
ajkukon még sincsen panasz.

Hallgatnak csöndben. Mit se várva,
összeszorítva ajkukat,
bármily nehéz is, nem adják fel
oly féltve őrzött álmukat.


Befelé csordult könnyeikből,
amely a lelkükből fakadt,
nem tudja senki mennyi folyt el,
s mennyi bánat, mi ott maradt.


Mégis erősek, mint a tölgyfa,
mely a viharban ott marad,
erős szele hiába tépi
ellenáll, s egyenes marad.


Bárhogy égeti tűző napfény,
gyökere nedvességet ad,
hiszen messzire nyúl a földben,
s táplálja hűs vizű patak.


Erős marad, ahogyan ők is,
kiket oly sokan bántanak,
pedig a lelkük oly törékeny,
akár egy porcelánbaba.


Hiszen épp attól ember az ember,
hogy van benne annyi akarat,
mely elsöpör minden nehézséget,
és azért is felül marad.