Műanyag a cipőm talpa
Műkő porzik most alatta
A palackozás üvegtelen
Mikor az italom megveszem
Rákattantunk már a plasztra
Rothadóban a föld alatta
Itt terem a nagy kultúra
Fóliába csomagolva
Ez a modern menő anyag
Kinek kell már ami agyag
Ahogy ma a kőpiramis
Rejtély lesz a műanyag is
Nem értik majd miért kellett
Fojtogatni a létteret.

A gesztenyefa fehér gyertyáiról
Elődeim sírja jut eszembe
S ahogy anyám kezét
Fogtam kezembe
Vasárnap gyerekként templomba igyekezve.
Apám is jött
Mögöttünk ballagott
S ahogy csacsogtunk
Minket hallgatott.

Most ott nyugosznak egymás mellett
A sír csak hallgat
Nincs felelet.
Csendben hajtok felettük fejet
Szívemben most az űr
Tölti ki a helyet
Nincs felelet, csak a csend van
Régen voltunk a templomban

Mint a madár, messze szálltak
Vissza Ide nem találnak
Fehér virág mint a gyertya
Nekik nyílik egy pillanatra
Csak a csend van, nincs felelet
Magamban Velük beszélgetek
A szívemben jelen vannak
Talán olykor meg is hallnak.

Dagad a Hold az égen
S az éj lábnyoma
Pattogva lépked
Párát tapos a bozótba

Suttognak az ágak
Leveleik közt a távolból
Hunyorognak a csillagok
E kései órában gondolataimmal
Egyedül vagyok

Arrébb a lombokban
Csalogány csalja
Füttyös társát párba
Hogy elűzze magányát éjszakára

Az idő nesztelen oson
A sötét árnyak közt
Visszaverődik az ablakon
S a csalogány kitartóan
Cifrázva udvarol

Álmatlan órában mesél az éj
A cserjésben éppen
Lopakodik a veszély
Majd hirtelen csönd
Zuhan az égből
Sűrű néma ború
A lombok sem sziszegnek
Hangtalan minden odú

Párával, holdsugárral elegyednek
Gondolataimba éket vernek
Megszakad a szófolyam
És
A csendben komótosan
Álmom léptei közelednek

De e percben
Még Veletek vagyok
Kik bennem
A múltból maradtatok
Hallgatagok.

Darwin határozottan hozzájárult
amikor Isten halálát kijelentetted.
Az eszméd Zarathusztrát szülte;
az Übermensch büszkén jelentkezett.

De hova lett a Jó Pásztor
aki a kilencvenkilencet hátrahagyta
és az elveszett bárányt megtalálta,
aztán szeretettel babusgatta?

Szóval, pontosan mi történt
amint megsirattál egy elvert lovat?
Szíved váratlanul kitárult,
Ez volt a nagy változat.

Írni viszont még Írtál,
De elméd megbetegedett.
Csupaszon táncoltál szobádban,
mert a szégyenérzetet elfelejtetted.

Aztán egy sötét és viharos éjszakán
kétségbeestél amint az ég morajlott.
Talán az Isten hangját hallottad
amint lelked hiánya nyomasztott?

Magam sem tudom, mi a baj?

Aggódok, mert ez bennem fészkel…
Mért pont én? Nem érem föl ésszel!
Bennem dühöng nappal,
Még tegnapi nappal…
Látomásom van… kis reménnyel.

Éjjelem hunyorogva élem,
Lepedőráncot… bajnak vélem.
Ágyam még vetetlen,
És nem gyűrhetetlen.
Remények és vágy itt vannak vélem…

Nem is tudom miért aggódok,
Sejtelmeim előtt hajlongok.
Szívem biz’ úgy reszket,
Jó hallgatni csöndet…
Mi sarjad? Aggódok… asszonyok!

Vecsés, 2020. január 2. –Kustra Ferenc József– írtam: LIMERIK csokorban.