Hol a nyelvben honfitársam leltem,
Ott csak külföldi egyén személyem.
Hol szabadon szárnyal magyar lelkem,
Csak megtűrt idegen ajkú lettem.

Otthon - egy kolonc, hazafiatlan,
Itthon - nyűg-teher, megbízhatatlan.

Hatalomnak dilemma, évszázados kérdés...
Megkölönböztetetteknek lélekben vérzés.

Fafuvolán játszik a szél,
Zengve tapsol rezgő levél.
Erdő mélyén súgva regél,
Virágokkal tere-ferél.

Kóbor szellő világot járt,
Duhaj bátyjára ő nem várt.
A felhőkből cseppet szitált,
Lombok között illattal szállt.

Mikor ébred esti pára,
Hold sugarát megpaskolja.
Folyó vizét csiklandozva,
Felkeveri lágy habosra.

Rétet, mezőt simogatva,
Sustorogva elaltatja.
Szép estének tücsök dala,
A szellőt is elringatja.

Az erdőnek avar alja,
Reggelig lesz nyoszolyája.
Ha felébred holnap napja,
Ide ér majd tán a bátyja.

Vizes dunna ült vállára,
Szomjas növény alig várja.
felüdülést hoz a tájra,
Véget ér a hőség dráma.

Virgonc szellő és a bátyja
Bocskort húzott nedves lábra,
Úgy indultak az országba
Fafuvolán furulyázva.

(3 soros-zárttükrös trió)
Hajamba kergetőzik a lágyan ringó szél,
Nap meleget önt, ez ügyben kicsit sem henyél…
Hajamba kergetőzik a lágyan ringó szél.

Ó, de jó az erdei örvényen, ott hűsebb van,
Erdei csöndben madársereg tömkelege van…
Ó, de jó az erdei örvényen, ott hűsebb van.

El is értem egy nyitott tisztásra, éreztem a tűző Napot
Amint erejével fejem süti, nem adott szalmakalapot…
El is értem egy nyitott tisztásra, éreztem a tűző Napot.

(HIQ trió)
Füttyhangja
Zeng madaraknak.
Biz’ süt Nap.

Befogad
Hazafelé… völgy.
Biz’ süt Nap.

Emléket
Sorsomba mentem…
Biz’ süt Nap.

Vecsés, 2024. augusztus 21. -Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként, a természetről.

Fáknak lombja alatt vakult az éjszaka,
Felhőbe bújt a Hold, nem ad fényt sugara.
Ezernyi hang suttog, neszeknek halmaza,
Kitárul lúdbőrös rejtelmek ablaka.

Levelek rezdülnek lidérc fuvallatban,
Titkok merülnek hömpölygő folyóban.
Sötétség étvágya hízik a bokrokban,
Palástján szuszogva lapul az avarban.

Korom fekete tinta erdőnek a lelke,
Szétterül párával mindent kebelezve.
Borzongató félelmek osonnak reszketve,
A nyúlszívű izzad, és rejtőzik a hetyke.

Hegyezett fülekbe pattognak a hangok,
Feszült éjszakában hallgat minden dalnok.
Erdő rejtekében élet-halál harcok,
Hajnalig az idő bezsebel lét-sarcot.

Pirkadatnak fénye ingereket lágyít,
Zsibbad az éberség a szél is már sántít.
Felébred a foton horizonton sárgít,
Szemfüles mi mozgott jó nagyokat ásít.

Fényözönnel jött az éjfél, felhő dunnát szaggatott
Dörgő hangja nyári záport szomjas földre loccsantott.
Tapsoltak a falevelek, hűs szél bókot aratott,
Erdőt, mezőt minden élőt a lágy eső itatott.

Megrészegült a friss víztől szunnyadozó éjszaka,
Végre eljött a várva várt álmainak hajnala.
A kitikkadt ráncos földnek megszépül a nappala,
Bódult lelkét elkábultan éleszti nap sugara.

Korán reggel a táj felett lehellete hullámzott,
Szállt a pára lengedezve, égi áldást imádott.
Kókadt vidék felélénkült, pajkos szellő fújdogált,
Napkeltével a természet üdeséggel exponált.