Tettetett közönnyel nézek rád,
a lelkem fájdalmasan sajog.
Szeretném, ha a szíved megnyitnád.
Érezném, ahogy karod átölel.

Nézem szép szemed ívét,
a lelkem fájdalmasan sajog.
A sors reménytelenségre ítélt.
Pedig szívem csak érted dobog.

Lehetsz-e vajon valaha enyém?
Lehetsz-e szívem virága?
Úgy érzem elhagy a remény.
Szeretlek, de tudom hiába.

Vagyok, aki vagyok.
Egyszerű.
Adok, amit adok.
Célszerű.

Kapok, amit kapok.
Fogadom.
Teszek, amit teszek.
Akarom.

Szeret, aki szeret.
Gondolom.
Leszek, aki leszek.
Meglátom.

Lezárult életünk egy fejezete,
búcsúzunk e meghitt helytől.
Megcsap új világ lehelete,
más világ vár ettől a perctől.

Megszoktuk, mint óvó fészket
gyenge fiókák apró serege.
Életpercünk már tovább léphet.
Mondják, ezután jön majd neheze.

Búcsút intünk tanárnak, társnak.
Tán még összesodor vélük az élet.
Jó volt itt lenni kis diáknak.
Elballagunk, viszünk magunkkal szépet.

Bejártam a nagy világot,
láttam szépet és sivárt.
Egy dolog van, mit csodálok,
mint Urunk adta nektárt.

Csábos pillantást, érzéki mosolyt.
Lelkek tüzéből bőven áradót.
Ahogy puhán karomba omolt,
s szerelmes álomba ringatott.

A NŐ csupa nagybetűvel írva,
Isten adta drága kincs!
Aphrodité kegyét bírja.
Magyar nőnek párja nincs!

Hová bújtál kis csacsi?
Pedig azt mondta Mami.
Itt a füled, itt van ám.
Ezen a gyűrött irkán.

Keresem, kutatom.
Sehol sem találom.
Kinyitom, becsukom.
Akkor sem találom.

Hová bújtál? Nem talállak!
Megmondom majd Apának.
Engem becsapott a Mami.
Nincs is itt semmi csacsi.