Az igaz barát veled van,
Ha rontasz valamit ő ott marad,
Az igaz meghallgat,
Az igaz barát megnevetett,
Bármilyen rossz napod is lehet.

Az igaz barát a véleményét elmondja,
Lehet jó és rossz veled megosztja
Mindig kiáll melletted,
Ha senki se szeret ő ott van veled.
Aki nem azért a barátod mert adni tudsz
hanem azért hogy kapni tudj.
Aki nem bánt ha reggel kócos hajjal kelsz,
hanem ő is össze kócolja a haját,
És nem ő nevet rajtad ha nem ti egymással.

akinek a titkaidat elmondhatod,
Mert nincs előtte szégyellni valód,
Aki nem árul el,
Bármennyire is össze vesztek,
ő akkor is ott van melletted,
ha nem akarod hogy ott legyen veled.
(saját)

Április verőerein ömlik a tavasz
Tajtékot vernek a hőhullámok s porol a szél
Korai lenne ha siratnálak, de
keselyű arcú remény kapaszkodik gondjaim kocsijába
s fekete lovakat fog belé
s fekete kocsisokat ültet a bakra
s fekete asszonyokat hoz, akik követnek
És fekete sugárnyalábok hullnak a napból
a lábam elé a kövekre , hiába mondom, hogy szeretlek
Riad bennem a gyermek
Szűkölnék mint kutyák akiket vackaikból kivertek
s menekülnék
de csak ülök, s bámulom kezeimet
tehetetlen teérted feleselő emlékeim között
Anyám.

Bácsalmás, 1971

Jéghideg, fagyos táncot lejt szívemben,
Fekete tűznek örök rabja lettem.
Napsugárban nékem többé hazám nincsen,
Fekete tűznek ajka kísért engem.

Böglyök szállnak álmoknak rothadó húsára,
Remények csontja lett kutyák vacsorája.
Bár egy zúzott lélek törne már förtelmes haragra,
De néma az, kinek szavát csak önmaga hallhatja.
Fáradtan hullik le egy száraz fa odvába,
Pár könnycseppet elmorzsol, most, még utoljára.
Távolból már hallatszik a keselyűk sikolya,
Lassacskán elhamvad fekete mosolya.

Lám együtt járjuk násztáncunk szívemben,
Fekete tűznek immáron hitvese én lettem.
Napsugárral nékem dolgom most már nincsen,
Hűvös földnek mélye lett az én bilincsem.

Reménytelen, esélytelen, lehetetlen,
Mikor egyedül vagyok ez elviselhetetlen,
Saját könyörtelen gondolataim előjönnek,
Rossz emlékek százai előtörnek.
Egy ember van, aki ezen segíthet,
Kinek személye kedvre deríthet,
De földi lénye számomra elérhetetlen,
Ezért vagyok magammal elégedetlen.
A gondolataim mindig feléje jár,
S álmaimban úgy szereplünk mint egy álompár.
Szeretném érezni puha ajkait magamon,
Ez minden vágyam nem tagadom.
Bárcsak tudhatnám milyen vele,
Érdekel minden egyes lélegzetvétele.
Vajon milyen lehet sétálni vele a parton?
Mikor a fejem a vállára hajtom,
Mikor csak a naplemente létezik rajtunk kívül.
De felébredek és a szívem kihűl.
Ez a pillanat olyan illúzióromboló,
Mikor rájössz hogy ez csak képzelet az lélekromboló.

Virágkertem közepén
elmerengve állok én,
melyiket is válasszam,
választékból bőven van.

Búzavirág, szarkaláb,
nemesített szép csodák,
mind magamhoz ölelném,
csodás földi teremtmény.

Simogatom egyenként
bársonyos kis levelét,
tenyeremhez tapadnak,
szeretetet elvárnak.

Szeretem is én őket,
levágni, óh, mily vétek,
ékesítsék kertemet,
vidítsák a lelkemet.

Gyönyörködöm bennetek,
kertben a ti helyetek,
szívem melengetitek,
óh, csodás ékességek.