Nézd Uram, az összetört szívem és az életem
Sír,gyászol árva sorsáért
Csillagok könnye hull bánatáért
Kínjai faágként hajolnak e nyomorult világra.



Fájdalmam vörösre festi az eget
Nézd Uram,nézd a szívemet!
Magamban hordom elfoszolt semmimet
Siralmaim éjét boldog emlékeimet.

Nézd Uram,nézd a szívemet!
Forró gyilkos örvények csalták
De hamisak nyelvén csak dadogni lehet
Nézd Uram,nézd a szívemet,mert
A vért,a vért,a vért, szent csókokkal,vágyakkal égettem meg.

Nézd Uram, a szívemet!
Útóljára még tüzes véres rút lángokat vet
Megpatkolt szilaj paripám hátán
Bíbor égbe lovagolván
Arcom kihűlt látomás lesz.
E halálig vívott szerelmes küzdelemben.

Úgy formáld magad,
mint szobrász a fát,
hulljon le rólad
mi felesleges.,
faragj a lelkednek
bársony ruhát,
mit szívvel érezni
már érdemes.

Szerszámod ima,
s összekulcsolt kéz,
velük sebeket
sohasem ejthetsz,,
s ha Isten egy napon
szemedbe néz,
szívedbe örök
Égi Fényt rejthetsz.

Ő glóriát rajzol
fejed fölé,
arcodon érzed
a tekintetét,
és akit teremtett
most meglelé,
meglátja benned
Édes Gyermekét.

Búcsúztatjuk az év végét,
Az Úr 2000-ik évét.
Talán a sors vétkes ebben,
Évről évre kevesebben.

Én is bennt járok már mélyen
Az életem erdejében.
Az út végét nem kutatom,
Meddig érek? Nem tudhatom.

Életerdő, gyermekévek,
Nyírfácskák közt mendegélek.
Akácerdő, fehér álom
Lengi körül ifjúságom.

Jegenyék közt könnyű menni,
Egyenes út, nem fáj semmi.
Szomorúfűz utam állta,
Sűrű könnyem hullott rája.

Most már, tölgyek közé érek.
El-el fogynak az ösvények.
Sötét erdő,.. reccsenő ág,
Itt ott tisztás, pár vadvirág.

Életemnek rengetegje,
Mégis szép volt az út benne.
Akár fénybe, akár sárba,
Elhozott egy új világba,
A harmadik évezredbe.

Nem akartam mást, csak karjaidba hullni,
elolvadni benned, mint egy hópehely,
elfeledni mindent, ami bennem forrong,
s nem érezni mást, csak érintésedet.

Túl gyáva voltam, nem mertem szeretni
pedig mint a napfényt, úgy kerestelek,
nem mertem mondani mennyire szeretlek,
s mire ráébredtem elvesztettelek .

Más karjába hulltál új reményt keresve,
és én ösztönösen megéreztem azt,
s kétségbeesve egy őrült pillanatban
lemondva, máshol kerestem vigaszt.

Megbántam százszor, de most már késő!
Légy mással nálam sokkal boldogabb,
számomra úgy is mindennek vége,
nekem már csak a bús magány marad.

A barátság egy búzatábla,
Erő, mely biztonságot ad.
Hajlong jobbra, és hajlong balra
Ha úgy hozza a pillanat.
Feléd hajol, ha bánatod van,
Egyenes, ha támaszra vársz.
Ha hibázol eltakar mindig
Az arany éltető kalász.

A búzában konkoly is terem,
Más szórja néha a magot.
Hízelgő szóval, álnok szivvel
Széjjelhintik a pipacsot.
Te majd taposol a búzában,
Hogy összegyűjtsd virágodat.
Szedhetsz pipacsot garmadával,
Érték csak a búza marad.

Aztán, ha nem lesz aratásod,
Kezed csak pipacsot talál,
Könny esővel hiába hinted,
A búza talpra már nem áll.
Ismerősöd lehet tán száz is,
De egy baráttal fel nem ér.
Olyan táplálék a barátság,
Mint éhezőnek a kenyér.