Idő 
Értékelés 
Értékelés 1943. január 12. –e 9 órakor… TÁMADÁS!
Figyelő tekintetek, fárad arcok, guvadt szemek,
A túloldalon távcsövekben, minket úgy figyelnek!
Lehet, hogy már elvesztünk, halál, valahol köztetek…
A jeges hajnalok köd-gomolyában reszket még a reggel,
Te meg csak ülsz hókupacon és bambulsz, sehová... merengel.
De ha meghallod az első aknarobbanást… fel derengel.
*
(Senrjú)
Lomb nélküli fák,
Dermesztőn hideg kórók!
Gondolat fagyott.
*
Kopasz ágakon,
Hóréteg is csak gubbaszt.
Jéghideg lélek.
*
Nézem ezt a szépséges hómezőt, nekem ez a táj mit jelent?
Semmit! Nincs itt otthon, nincs itt család, nincsen jó meleg szeretet.
Még az éj palástja sem takarja előlünk a halálos rettegést,
Nagyon nem lehet megszokni az elmúlást, itt a napi több temetést…
Időm van, hosszasan gondolkozok, nem titkolom a saját hibákat,
Megbocsájtásért, túlélésért, fagyott ajakkal dünnyögők imákat.
*
Szemek csillognak,
Nem örömtől… hidegtől.
Front, jégbefagyott.
*
Ezen a vidéken, rettenetesen hideg zord a tél,
Szinte mindig vihar tombol, tép minket a viharos szél,
A katona nyári egyenruhában jót nem is remél…
*
Szánkó, erre jár,
Ebéd, jeges szalonna!
Kés is kicsorbul.
*
Sorsok istrángját,
Egy közös kéz rángatja.
Ellen, beleszól.
*
A honvéd harminchét mínuszban áll a vártán,
A még meg nem fagyott gondolat, hazaszáll tán’…
Olyan itt mint, amikor otthon barátokkal huszonegyeztünk.
Lapot kellett kérni, de lehet, hogy célon, nagyon is túllőttünk.
Mit tegyen a játékpartner, ha már tizennyolca van,
Kérjen lapot, vagy várja, hátha már győzelemben van?
Tizenkilenc még kínosabb, döntést egyedül kell hozni,
Többiek meg csak nézik, sorból ki fog-e már hullani…
Itt a hóförgetegben meg a halálos fagyás a tét,
Orosz golyó bármikor elveheti ember életét.
Huszra húzni, már maga... veszett fejsze nyele,
A huszonegy már ott van, de mi lesz a vége?
Itt a fronton mese nincsen, túlmérlegelni semmit nemigen lehet,
Lehet, mire meditált a katona, akna elvette az életet.
De itt is vannak szerencsések, rájuk ezt rótta a sors,
Ha húszra is húznak, talán élet lesz a katona-sors!
Nem értem te harctér, hogy még mit is szeretnél?
Nem értem te harctér, hogy miért ne felednél?
Nem értem, harctér, hogy ide, miért is vártál…
Nem értem harctér, hogy én reám, hogy találtál…
Nem érted, hogy miért nem szeretlek?
Nem érted, hogy meg úgyse kedvellek?
Ez egy olyasfajta világ, hol harcolnak a katonák,
Parancsra cselekvő és mindent meg is tevő katonák,
Ahol vannak tényszerű, valós és vezénylő szónoklatok,
Elhangzanak és a vége, hús-vér emberekből… cafatok.
Ez egy olyasfajta világ, hol hallani haldokló szavát,
Ahol sűrűn hallod még életben lévő esdő, pár szavát.
Nyakán nézed és még érzed szívének dobogását,
De tudod, nincsen segítség őt már várják odaát.
Minden reggeli ébredés nagy áldás, sőt esély,
Hogy hazajutsz, és esténként, a családnak mesélj.
Jöhet persze egy golyó, vannak erős orosz emberek,
De bízok abban, hogy Isten velem van, és így nem félek!
Sötét hófelhők között zúdul, tör rám a remény,
Hogy a következő bomba sem lesz még az enyém…
Sors! Ne büntess olyan nagy nyugalommal, gondold át nem vagyok a szolgád,
De ha kéred térdelve, mint egy kolduló barát, úgy elmegyek hozzád…
Ha engeded, könyörgőn, csókolni fogom talpad nyomát, kezed, orcád.
*
(HIAQ)
Sors! Miért is bántasz?
Miért vennéd el életem?
Családom, vár engem…
*
Itt a Don-kanyarban rendszeresen, borzasztón heves hóvihar tombol,
Fránya egy időjárás, jeges és mindent, amit elér, földig rombol.
Még azt a kis meleget is kisöpri a sisak alól, a hajamból…
Éjszakai sötét itt bizony nagy és hosszúra nyúlik,
Hajnalnak homályában a szürke ködfátyol is úszik.
Mint vihar tombol, messziről jött és ereje… nem múlik.
Kegyetlen, a megvadult, jeges hóvihar, gödörbe rántó,
Katonákat megsebezi, a lelkének, testének ártó.
A katona, fázós álmokat kerget a jeges lövészárokba,
Áttetsző ködben nem látni, mögötte vajon, biztos ott a csoda?
A nap nem lát le, az éji jéghideg még uralkodik,
A lélek kíván tovább élni, kesztyűben kapaszkodik…
Dideregve éled a vágy, egy kisebb békességre,
De az orosz már lő is az ellenség népességre…
A keleti fronton, a hajnalok füstje is kemény,
És hogy itt lesz tavasz az még csak egy távoli remény.
Egyedül sétálok őrségben, a havasban, jegesben…
Felhős égre bánatom, könnyes szemmel, csak úgy felfestem.
Riadó! Jön egy szovjet század, csak vaktában lövöldöznek,
Ennyien mit akarnak elfoglalni? Mieink, röhögnek!
Január tizenkettedike van, a hajnali sötétben,
Még alszanak az ágyúk, a hómező-táj alszik békében…
De mi lesz itt, reggel később... a reggel első napfényében?
Félúton vagyunk itt a fronton, az elejébe…
Vagy visszamegy az ember a saját életébe…
Vagy előre megyünk tán’ örökre… halálrévbe…
Vajon hol leszünk, amikor a tavasz itt is beköszönt,
Vagy egyáltalán élünk-e, ha a tél végleg leköszönt...
Ágyúlövések hallatszanak ébredős a reggel… sietség,
A hang benyomul az agyba le is húzódunk… ez a békesség?
Itt bizony, könnyen megreped az életváza máza,
És oly’ törékeny az élet, mint egy kínai váza…
Nagyon sűrűn lőnek, érzem, hogy érték-vesztett a nincs öröm…
Ha hazaindulnánk, gyorsan érték-vesztett lenne az üröm…
Vecsés, 2016. november 1. – Kustra Ferenc József - a valósan nagy henger 17 órakor indult be!
Figyelő tekintetek, fárad arcok, guvadt szemek,
A túloldalon távcsövekben, minket úgy figyelnek!
Lehet, hogy már elvesztünk, halál, valahol köztetek…
A jeges hajnalok köd-gomolyában reszket még a reggel,
Te meg csak ülsz hókupacon és bambulsz, sehová... merengel.
De ha meghallod az első aknarobbanást… fel derengel.
*
(Senrjú)
Lomb nélküli fák,
Dermesztőn hideg kórók!
Gondolat fagyott.
*
Kopasz ágakon,
Hóréteg is csak gubbaszt.
Jéghideg lélek.
*
Nézem ezt a szépséges hómezőt, nekem ez a táj mit jelent?
Semmit! Nincs itt otthon, nincs itt család, nincsen jó meleg szeretet.
Még az éj palástja sem takarja előlünk a halálos rettegést,
Nagyon nem lehet megszokni az elmúlást, itt a napi több temetést…
Időm van, hosszasan gondolkozok, nem titkolom a saját hibákat,
Megbocsájtásért, túlélésért, fagyott ajakkal dünnyögők imákat.
*
Szemek csillognak,
Nem örömtől… hidegtől.
Front, jégbefagyott.
*
Ezen a vidéken, rettenetesen hideg zord a tél,
Szinte mindig vihar tombol, tép minket a viharos szél,
A katona nyári egyenruhában jót nem is remél…
*
Szánkó, erre jár,
Ebéd, jeges szalonna!
Kés is kicsorbul.
*
Sorsok istrángját,
Egy közös kéz rángatja.
Ellen, beleszól.
*
A honvéd harminchét mínuszban áll a vártán,
A még meg nem fagyott gondolat, hazaszáll tán’…
Olyan itt mint, amikor otthon barátokkal huszonegyeztünk.
Lapot kellett kérni, de lehet, hogy célon, nagyon is túllőttünk.
Mit tegyen a játékpartner, ha már tizennyolca van,
Kérjen lapot, vagy várja, hátha már győzelemben van?
Tizenkilenc még kínosabb, döntést egyedül kell hozni,
Többiek meg csak nézik, sorból ki fog-e már hullani…
Itt a hóförgetegben meg a halálos fagyás a tét,
Orosz golyó bármikor elveheti ember életét.
Huszra húzni, már maga... veszett fejsze nyele,
A huszonegy már ott van, de mi lesz a vége?
Itt a fronton mese nincsen, túlmérlegelni semmit nemigen lehet,
Lehet, mire meditált a katona, akna elvette az életet.
De itt is vannak szerencsések, rájuk ezt rótta a sors,
Ha húszra is húznak, talán élet lesz a katona-sors!
Nem értem te harctér, hogy még mit is szeretnél?
Nem értem te harctér, hogy miért ne felednél?
Nem értem, harctér, hogy ide, miért is vártál…
Nem értem harctér, hogy én reám, hogy találtál…
Nem érted, hogy miért nem szeretlek?
Nem érted, hogy meg úgyse kedvellek?
Ez egy olyasfajta világ, hol harcolnak a katonák,
Parancsra cselekvő és mindent meg is tevő katonák,
Ahol vannak tényszerű, valós és vezénylő szónoklatok,
Elhangzanak és a vége, hús-vér emberekből… cafatok.
Ez egy olyasfajta világ, hol hallani haldokló szavát,
Ahol sűrűn hallod még életben lévő esdő, pár szavát.
Nyakán nézed és még érzed szívének dobogását,
De tudod, nincsen segítség őt már várják odaát.
Minden reggeli ébredés nagy áldás, sőt esély,
Hogy hazajutsz, és esténként, a családnak mesélj.
Jöhet persze egy golyó, vannak erős orosz emberek,
De bízok abban, hogy Isten velem van, és így nem félek!
Sötét hófelhők között zúdul, tör rám a remény,
Hogy a következő bomba sem lesz még az enyém…
Sors! Ne büntess olyan nagy nyugalommal, gondold át nem vagyok a szolgád,
De ha kéred térdelve, mint egy kolduló barát, úgy elmegyek hozzád…
Ha engeded, könyörgőn, csókolni fogom talpad nyomát, kezed, orcád.
*
(HIAQ)
Sors! Miért is bántasz?
Miért vennéd el életem?
Családom, vár engem…
*
Itt a Don-kanyarban rendszeresen, borzasztón heves hóvihar tombol,
Fránya egy időjárás, jeges és mindent, amit elér, földig rombol.
Még azt a kis meleget is kisöpri a sisak alól, a hajamból…
Éjszakai sötét itt bizony nagy és hosszúra nyúlik,
Hajnalnak homályában a szürke ködfátyol is úszik.
Mint vihar tombol, messziről jött és ereje… nem múlik.
Kegyetlen, a megvadult, jeges hóvihar, gödörbe rántó,
Katonákat megsebezi, a lelkének, testének ártó.
A katona, fázós álmokat kerget a jeges lövészárokba,
Áttetsző ködben nem látni, mögötte vajon, biztos ott a csoda?
A nap nem lát le, az éji jéghideg még uralkodik,
A lélek kíván tovább élni, kesztyűben kapaszkodik…
Dideregve éled a vágy, egy kisebb békességre,
De az orosz már lő is az ellenség népességre…
A keleti fronton, a hajnalok füstje is kemény,
És hogy itt lesz tavasz az még csak egy távoli remény.
Egyedül sétálok őrségben, a havasban, jegesben…
Felhős égre bánatom, könnyes szemmel, csak úgy felfestem.
Riadó! Jön egy szovjet század, csak vaktában lövöldöznek,
Ennyien mit akarnak elfoglalni? Mieink, röhögnek!
Január tizenkettedike van, a hajnali sötétben,
Még alszanak az ágyúk, a hómező-táj alszik békében…
De mi lesz itt, reggel később... a reggel első napfényében?
Félúton vagyunk itt a fronton, az elejébe…
Vagy visszamegy az ember a saját életébe…
Vagy előre megyünk tán’ örökre… halálrévbe…
Vajon hol leszünk, amikor a tavasz itt is beköszönt,
Vagy egyáltalán élünk-e, ha a tél végleg leköszönt...
Ágyúlövések hallatszanak ébredős a reggel… sietség,
A hang benyomul az agyba le is húzódunk… ez a békesség?
Itt bizony, könnyen megreped az életváza máza,
És oly’ törékeny az élet, mint egy kínai váza…
Nagyon sűrűn lőnek, érzem, hogy érték-vesztett a nincs öröm…
Ha hazaindulnánk, gyorsan érték-vesztett lenne az üröm…
Vecsés, 2016. november 1. – Kustra Ferenc József - a valósan nagy henger 17 órakor indult be!
Nézem, hogy emberek miért ennyire készülődnek?
Valamire készülődnek, valamit ünnepelnek?
Igen! Gondosan ünneplik az új Karácsonyt,
Addig is elhagyják kicsit az élet zátonyt?
Szeretnék én, ilyentájt karácsonykor a jóságban hinni, ez minden!
Míg énbennem dobog, ritmust ver a szívem, legalább van mibe hinnem.
Az életben egyébként, köd borította utakat járom,
Ezt rótta rám a sorsom, ez nekem az állandó homályom.
De mi is a karácsony lényege?
Krisztus születésének emléke?
Menjünk mindannyian haza, nézzük, mi van a fenyőnk alatt,
Már a kapuban fogjuk érezni... kellemes fenyőillat.
A fák alatt biztosan ott lesznek majd az ajándékok,
Körülötte emberi szeretet, szívbéli jóságok.
A jóság azért ne csak ilyenkor szülesen, ilyen tájon,
Ezért is esdek, szívemben és a lelkemben nagyon fájón?
Bár én, mint mondtam csak a ködös utamat járom,
Este majd gyertyafényben, áttörök a homályon?
Megállok én majd a nagy fa előtt,
Imát mormogok mindenekelőtt?
Tisztelgek e szép szimbólum előtt.
Fa alatt, ne legyenek színes hazugságok,
Ne csavarodjanak kitekert fonákságok?
Ez jó hely, erősödjenek a barátságok.
Az ősz már régen levetette a ruháját,
A tél meg felveszi a fehér tarkaságát?
Mi meg élvezzük szeretteink barátságát.
Fenyőfánkon halkan pislog a gyertyafény,
Ma már nincs szükség semmire, ami kemény.
Mindannyian várjuk az újra eljövő csodát,
És szeretettel nézzük a négy adventi gyertyát.
Vecsés, 2015. november 2. - Kustra Ferenc József
Valamire készülődnek, valamit ünnepelnek?
Igen! Gondosan ünneplik az új Karácsonyt,
Addig is elhagyják kicsit az élet zátonyt?
Szeretnék én, ilyentájt karácsonykor a jóságban hinni, ez minden!
Míg énbennem dobog, ritmust ver a szívem, legalább van mibe hinnem.
Az életben egyébként, köd borította utakat járom,
Ezt rótta rám a sorsom, ez nekem az állandó homályom.
De mi is a karácsony lényege?
Krisztus születésének emléke?
Menjünk mindannyian haza, nézzük, mi van a fenyőnk alatt,
Már a kapuban fogjuk érezni... kellemes fenyőillat.
A fák alatt biztosan ott lesznek majd az ajándékok,
Körülötte emberi szeretet, szívbéli jóságok.
A jóság azért ne csak ilyenkor szülesen, ilyen tájon,
Ezért is esdek, szívemben és a lelkemben nagyon fájón?
Bár én, mint mondtam csak a ködös utamat járom,
Este majd gyertyafényben, áttörök a homályon?
Megállok én majd a nagy fa előtt,
Imát mormogok mindenekelőtt?
Tisztelgek e szép szimbólum előtt.
Fa alatt, ne legyenek színes hazugságok,
Ne csavarodjanak kitekert fonákságok?
Ez jó hely, erősödjenek a barátságok.
Az ősz már régen levetette a ruháját,
A tél meg felveszi a fehér tarkaságát?
Mi meg élvezzük szeretteink barátságát.
Fenyőfánkon halkan pislog a gyertyafény,
Ma már nincs szükség semmire, ami kemény.
Mindannyian várjuk az újra eljövő csodát,
És szeretettel nézzük a négy adventi gyertyát.
Vecsés, 2015. november 2. - Kustra Ferenc József
A szeretet tüze perzselje karácsonykor a szíveteket,
Ti jó emberek vagytok, de ne feledjétek a hiteteket.
Ne feledjétek a szeretetre vonatkozó intelmeket,
A gyengéknek adjátok át lelketeket, igaz hiteteket.
Szeress feltétlenül
Szeress feltétel nélkül.
Szeress önzetlenül.
Szeress érdekek nélkül.
Szeress, hamisság nélkül, ne add a lelked az ördögnek,
Szeress őszintén és mások a lelkedben gyönyörködnek.
Nézd a fán a piciny, gyönyörű gyertyalángot,
A lángocska bevilágítja a világot.
Fa alatt öleld át a testvért, gyermeket, mindenkit,
És fa alatt várd, fogadd másik lelkét, valamennyit.
A szobát beteríti a karácsonyfa finom illata,
Van alatta sok-sok ajándék és függesztett piros alma.
Így karácsonyeste örülünk, hogy együtt vagyunk,
S a gyertyafény lángjába szeretettel bámulunk.
Szívünk haragjai egyszerre kihunyjanak,
Szeretetünk és gyertyafény meg gyulladjanak!
Vecsés, 2012. december 12. – Kustra Ferenc József
Ti jó emberek vagytok, de ne feledjétek a hiteteket.
Ne feledjétek a szeretetre vonatkozó intelmeket,
A gyengéknek adjátok át lelketeket, igaz hiteteket.
Szeress feltétlenül
Szeress feltétel nélkül.
Szeress önzetlenül.
Szeress érdekek nélkül.
Szeress, hamisság nélkül, ne add a lelked az ördögnek,
Szeress őszintén és mások a lelkedben gyönyörködnek.
Nézd a fán a piciny, gyönyörű gyertyalángot,
A lángocska bevilágítja a világot.
Fa alatt öleld át a testvért, gyermeket, mindenkit,
És fa alatt várd, fogadd másik lelkét, valamennyit.
A szobát beteríti a karácsonyfa finom illata,
Van alatta sok-sok ajándék és függesztett piros alma.
Így karácsonyeste örülünk, hogy együtt vagyunk,
S a gyertyafény lángjába szeretettel bámulunk.
Szívünk haragjai egyszerre kihunyjanak,
Szeretetünk és gyertyafény meg gyulladjanak!
Vecsés, 2012. december 12. – Kustra Ferenc József
Hétköznapi pszichológia…
Hatvan felett, állítják, hogy szép lehet az élet.
Mondják ezt azok, kiket még nem gyötört az élet,
Akikben még nem járt le, elkopva, ennyi élet.
Hittem... idősen gondtalan az élet,
Évekkel hátamon, nem találok szépet.
*
Aki fiatalabb, az állítja, hogy csodálatos az öregkor,
És nagyon szép lehet, hogy minden napra jut egy kortynyi pimpós bor.
Ez már nem az őszöm, de biz' a telem kezdete, itt már nincs por…
Fiatalon nem voltam tisztában,
Mit jelent lenni gyászban,
Élni levélhullásban.
*
Hatvan után, az ember újra végigjárja, a járt utat,
És ismét számba-sorba veszi, mi az mi múltjában maradt…
Hatvan után, mese vágyad már nem repít boldog-havas hegyeken át,
Már csak fotelban ülve mulasztod, igen lassan a havas éjszakát.
Múltbanézek, számadásba kezdek...
Találok-e érdemeset, amiért élni muszáj... imába kezdek.
*
Hatvan után, jól megdobál a sors, de száraz kenyérrel,
Sőt, hozzád vágott igen élhetetlen, véges élettel…
Idősen az agy már meddősködik, a kéz enyhén remegő,
Ahogy írok, a toll is hebegő, tenta pacacseppentő…
Életem már nehézkes,
Kezem zsibbad, agyam kihagy, létem már véges.
*
A telemben még megvan a megvett, ingyen bérletem,
De nincs pénzem, nincsen tűzifám, bár még van tűzhelyem…
Körülöttem van levegő, de hideg, nem élvezem…
Csonka létem tengetem,
Időmet lassan pergetem,
Értelmetlen... elveszett álmokat kergetem.
*
Hah! Juj, de régen én már rájöttem, nem csak a szeretet számít,
Bár én is tudtam régen, de hatvan után már, miért is csábít?
Öregségem monoton,
Mennék... sorsom kegyetlen, visszatart konokon.
Még létezek... romokon.
*
Az udvaron, már éles a levegő, sötét felhők a horizontom felett,
Ha még sokáig maradok, betegséget kapok, és nem élvezem kellemet.
Remény, honnan és minek, mihez? Örülök, ha így élhetem az életemet…
Vecsés, 2011. március 1. – Szabadka, 2018. február 20. – Kustra Ferenc József – a verset én írtam, a 10 szavasokat, szerző-, és poéta társam Jurisin (Szőke) Margit. A 10 szavasok címe: ’Még létezek... romokon’
Hatvan felett, állítják, hogy szép lehet az élet.
Mondják ezt azok, kiket még nem gyötört az élet,
Akikben még nem járt le, elkopva, ennyi élet.
Hittem... idősen gondtalan az élet,
Évekkel hátamon, nem találok szépet.
*
Aki fiatalabb, az állítja, hogy csodálatos az öregkor,
És nagyon szép lehet, hogy minden napra jut egy kortynyi pimpós bor.
Ez már nem az őszöm, de biz' a telem kezdete, itt már nincs por…
Fiatalon nem voltam tisztában,
Mit jelent lenni gyászban,
Élni levélhullásban.
*
Hatvan után, az ember újra végigjárja, a járt utat,
És ismét számba-sorba veszi, mi az mi múltjában maradt…
Hatvan után, mese vágyad már nem repít boldog-havas hegyeken át,
Már csak fotelban ülve mulasztod, igen lassan a havas éjszakát.
Múltbanézek, számadásba kezdek...
Találok-e érdemeset, amiért élni muszáj... imába kezdek.
*
Hatvan után, jól megdobál a sors, de száraz kenyérrel,
Sőt, hozzád vágott igen élhetetlen, véges élettel…
Idősen az agy már meddősködik, a kéz enyhén remegő,
Ahogy írok, a toll is hebegő, tenta pacacseppentő…
Életem már nehézkes,
Kezem zsibbad, agyam kihagy, létem már véges.
*
A telemben még megvan a megvett, ingyen bérletem,
De nincs pénzem, nincsen tűzifám, bár még van tűzhelyem…
Körülöttem van levegő, de hideg, nem élvezem…
Csonka létem tengetem,
Időmet lassan pergetem,
Értelmetlen... elveszett álmokat kergetem.
*
Hah! Juj, de régen én már rájöttem, nem csak a szeretet számít,
Bár én is tudtam régen, de hatvan után már, miért is csábít?
Öregségem monoton,
Mennék... sorsom kegyetlen, visszatart konokon.
Még létezek... romokon.
*
Az udvaron, már éles a levegő, sötét felhők a horizontom felett,
Ha még sokáig maradok, betegséget kapok, és nem élvezem kellemet.
Remény, honnan és minek, mihez? Örülök, ha így élhetem az életemet…
Vecsés, 2011. március 1. – Szabadka, 2018. február 20. – Kustra Ferenc József – a verset én írtam, a 10 szavasokat, szerző-, és poéta társam Jurisin (Szőke) Margit. A 10 szavasok címe: ’Még létezek... romokon’
Nem tudom, hová is lett az én vonatom,
A sínekem mellett magamat baktatom?
Azt látom, hogy a sínekemen, a távolban egy üres vonat jön,
És ha, arra felszállhatnék, boldogan el is múlna a lét-közöny?
Vonszolom magányosan
Sáros sorsom, mocskosan,
Ha kapnék még egy esélyt
Nem élnék magánosan.
*
Látom a vasúti pálya szélén, sok a kopasz ágú fa,
Közben elmélázok, miért, mitől lenne ez nap más, pont ma?
Hová lett az én élt létem,
Hol van a sok fa-levelem?
Elfújta az őszi szél,
Eltűnt a sok rőt levél.
Mint a csupasz fák, árva
Lelkem egyedül zenél.
*
Mondják, ki egyszer elvetemült lesz, az is marad,
Mosakodhat bármennyit, a lelke tán' úgy marad?
Én nem lettem elvetemült, így lelkem jó marad?
A sors, létem hiába
Vonta fekete gyászba,
Lelkem hófehér maradt,
Testtel harmóniába.
*
Hová lett a régi szép életem, mi nekem, nem is volt,
Hová lettek a vágyaim, ami nem volt magam koholt.
Hová lett a szeretet... mi kisfiúként begyakorolt?
Vecsés, 2017. november 17. ? Szabadka, 2018. február 17. - Kustra Ferenc ? A verset én írtam, a háromszor hét szótagos ?Zhuzchici? = ?bambuszliget? formát [Rímképlet a, a, x, a. (x = végtelen?)] szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A vers címe: ?Egyedül árván?
A sínekem mellett magamat baktatom?
Azt látom, hogy a sínekemen, a távolban egy üres vonat jön,
És ha, arra felszállhatnék, boldogan el is múlna a lét-közöny?
Vonszolom magányosan
Sáros sorsom, mocskosan,
Ha kapnék még egy esélyt
Nem élnék magánosan.
*
Látom a vasúti pálya szélén, sok a kopasz ágú fa,
Közben elmélázok, miért, mitől lenne ez nap más, pont ma?
Hová lett az én élt létem,
Hol van a sok fa-levelem?
Elfújta az őszi szél,
Eltűnt a sok rőt levél.
Mint a csupasz fák, árva
Lelkem egyedül zenél.
*
Mondják, ki egyszer elvetemült lesz, az is marad,
Mosakodhat bármennyit, a lelke tán' úgy marad?
Én nem lettem elvetemült, így lelkem jó marad?
A sors, létem hiába
Vonta fekete gyászba,
Lelkem hófehér maradt,
Testtel harmóniába.
*
Hová lett a régi szép életem, mi nekem, nem is volt,
Hová lettek a vágyaim, ami nem volt magam koholt.
Hová lett a szeretet... mi kisfiúként begyakorolt?
Vecsés, 2017. november 17. ? Szabadka, 2018. február 17. - Kustra Ferenc ? A verset én írtam, a háromszor hét szótagos ?Zhuzchici? = ?bambuszliget? formát [Rímképlet a, a, x, a. (x = végtelen?)] szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A vers címe: ?Egyedül árván?
