Idő 
Értékelés 
Értékelés Kirándult a vihar is, kutyafuttában?
(3 soros-zárttürös)
Az őszi napsütésben álmosan susogtak a falevelek,
Napsütés, nyárias ízt vitt a lombokba? éltek a levelek.
Az őszi napsütésben álmosan susogtak a falevelek.
(10 szavas)
Ősznek fénye fürdette a faleveleket,
Nyár nedűje még éltette őket.
*
A felhősödés hirtelen elkezdődött,
Magasban a sok esőfelhő előjött?
A felhősödés hirtelen elkezdődött.
Váratlanul az égen sötét, morc felhők gyülekeztek,
Gomolyogtak, tekintetükkel fenyegettek.
*
(bokorrímes)
Szél is oly' hirtelen kezdődött, alacsony-repülésben támadta erdőt,
Az eddig szinte napozva hervadó levelek, fellármázták lomberdőt.
Az első szélroham, biztos csak tartalékból volt, egyeztették teendőt.
(Haiku)
Szél kerekedett,
Fújt, segítségért dudált.
Felsírt az erdő...
*
Aztán gyorsan ideért a már rendesen kiképzett szélroham,
Ez már mély-repülésben támadta a földet, rohant, boldogan...
Tépte a lombokat, mintha haragudna, ez volt... szuronyroham.
Szélvihar tombolt,
Mindent magával sodort.
Földön, tört lombok.
*
Mi meg csak ültünk egy sátorban és fogtuk, szél, ne vigye,
Közben imádkoztunk, legyen ennek vége, de ízibe.
Mikor lesz vége...?
Kértük, reméltük... legott!
Elfáradt kezek.
*
Aztán hirtelen eltűntek a felhők, vihar is elment,
Szerencsére nem lett kárunk, ő meg már tovább nem hergelt...
Aztán hirtelen eltűntek a felhők, vihar is elment.
Hittük, végünk... ám, ahogy jött, eltűnt,
Szerencsénkre, kárt nem szenvedtünk.
*
Az őszi napsütésben álmosan susogtak a falevelek,
Napsütés, nyárias ízt vitt a lombokba? éltek a levelek.
Az őszi napsütésben álmosan susogtak a falevelek.
Ősznek fénye fürdette a faleveleket,
Nyár nedűje még éltette öket.
Minden él, virul,
Ám lassan elcsitul,
Az ősz ránk simul.
Vecsés, 2017. október 1. Szabadka, 2018. szeptember 16. ? Kustra Ferenc ? A verset és a 3 soros-zárttükrös- öket én írtam, alájuk a 10 szavasokat és a senrjú -kat, szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A vegyesének címe: ?Ősznek fénye?
(3 soros-zárttürös)
Az őszi napsütésben álmosan susogtak a falevelek,
Napsütés, nyárias ízt vitt a lombokba? éltek a levelek.
Az őszi napsütésben álmosan susogtak a falevelek.
(10 szavas)
Ősznek fénye fürdette a faleveleket,
Nyár nedűje még éltette őket.
*
A felhősödés hirtelen elkezdődött,
Magasban a sok esőfelhő előjött?
A felhősödés hirtelen elkezdődött.
Váratlanul az égen sötét, morc felhők gyülekeztek,
Gomolyogtak, tekintetükkel fenyegettek.
*
(bokorrímes)
Szél is oly' hirtelen kezdődött, alacsony-repülésben támadta erdőt,
Az eddig szinte napozva hervadó levelek, fellármázták lomberdőt.
Az első szélroham, biztos csak tartalékból volt, egyeztették teendőt.
(Haiku)
Szél kerekedett,
Fújt, segítségért dudált.
Felsírt az erdő...
*
Aztán gyorsan ideért a már rendesen kiképzett szélroham,
Ez már mély-repülésben támadta a földet, rohant, boldogan...
Tépte a lombokat, mintha haragudna, ez volt... szuronyroham.
Szélvihar tombolt,
Mindent magával sodort.
Földön, tört lombok.
*
Mi meg csak ültünk egy sátorban és fogtuk, szél, ne vigye,
Közben imádkoztunk, legyen ennek vége, de ízibe.
Mikor lesz vége...?
Kértük, reméltük... legott!
Elfáradt kezek.
*
Aztán hirtelen eltűntek a felhők, vihar is elment,
Szerencsére nem lett kárunk, ő meg már tovább nem hergelt...
Aztán hirtelen eltűntek a felhők, vihar is elment.
Hittük, végünk... ám, ahogy jött, eltűnt,
Szerencsénkre, kárt nem szenvedtünk.
*
Az őszi napsütésben álmosan susogtak a falevelek,
Napsütés, nyárias ízt vitt a lombokba? éltek a levelek.
Az őszi napsütésben álmosan susogtak a falevelek.
Ősznek fénye fürdette a faleveleket,
Nyár nedűje még éltette öket.
Minden él, virul,
Ám lassan elcsitul,
Az ősz ránk simul.
Vecsés, 2017. október 1. Szabadka, 2018. szeptember 16. ? Kustra Ferenc ? A verset és a 3 soros-zárttükrös- öket én írtam, alájuk a 10 szavasokat és a senrjú -kat, szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A vegyesének címe: ?Ősznek fénye?
(3 soros-zárttükrös)
Itt vagyok a temetőben és az avarban térdelek,
Előre nagyon lassan, hittel tele, vizesen megyek?
Itt vagyok a temetőben és az avarban térdelek.
Bánat és ízületi fájdalom,
Halottaimhoz már nagyon vágyom.
Így járom körbe a sírjaikat,
És képviselem, hmm? a sarjaikat.
(anaforás, dupla belső rímes, 3 soros-zárttükrös, önrímes)
Mai modern világban, sokan nem mennek temetőbe, őseikhez,
Mai modern világban, sokan nem is hasonlítanak őseikhez?
Mai modern világban, sokan nem mennek temetőbe, őseikhez..
(anaforás, belső rímes, halmazrímes)
Novemberi köd, nyálkás önmagával, mindent eláztat,
Novemberi köd, most kezd még leszállni, hideg és áztat.
Novemberi köd, mindent bevizez és szellőben fáztat.
Novemberi köd, most még hagyja, megtaláljam sírokat,
Novemberi köd, most hagyja, hogy látogassam lakókat!
Látom, hogy gyenge szellő hajlítgatja a pici, gyertyalángokat,
Az estére lezúduló köd, majd vehemensen oltja lángokat?
Én is ki akarnék még rakni mindenhol több, égő mécseseket,
Őseimmel meg is kén? beszélni, az egy évi történéseket?
(3 soros-zárttükrös)
Nadrágom és hátam igen vizes, de nem tántorodok,
Körbejárom térden őseimet, lassan körbejárok?
Nadrágon és hátam igen vizes, de nem tántorodok.
Szeretetteljes gondolataimat továbbra is megtartom,
Mély hitben, térden állva lassan haladok? én vizes avarom?
Szeretetteljes gondolataimat továbbra is megtartom.
Vecsés, 2020. október 18. ? Kustra Ferenc
Itt vagyok a temetőben és az avarban térdelek,
Előre nagyon lassan, hittel tele, vizesen megyek?
Itt vagyok a temetőben és az avarban térdelek.
Bánat és ízületi fájdalom,
Halottaimhoz már nagyon vágyom.
Így járom körbe a sírjaikat,
És képviselem, hmm? a sarjaikat.
(anaforás, dupla belső rímes, 3 soros-zárttükrös, önrímes)
Mai modern világban, sokan nem mennek temetőbe, őseikhez,
Mai modern világban, sokan nem is hasonlítanak őseikhez?
Mai modern világban, sokan nem mennek temetőbe, őseikhez..
(anaforás, belső rímes, halmazrímes)
Novemberi köd, nyálkás önmagával, mindent eláztat,
Novemberi köd, most kezd még leszállni, hideg és áztat.
Novemberi köd, mindent bevizez és szellőben fáztat.
Novemberi köd, most még hagyja, megtaláljam sírokat,
Novemberi köd, most hagyja, hogy látogassam lakókat!
Látom, hogy gyenge szellő hajlítgatja a pici, gyertyalángokat,
Az estére lezúduló köd, majd vehemensen oltja lángokat?
Én is ki akarnék még rakni mindenhol több, égő mécseseket,
Őseimmel meg is kén? beszélni, az egy évi történéseket?
(3 soros-zárttükrös)
Nadrágom és hátam igen vizes, de nem tántorodok,
Körbejárom térden őseimet, lassan körbejárok?
Nadrágon és hátam igen vizes, de nem tántorodok.
Szeretetteljes gondolataimat továbbra is megtartom,
Mély hitben, térden állva lassan haladok? én vizes avarom?
Szeretetteljes gondolataimat továbbra is megtartom.
Vecsés, 2020. október 18. ? Kustra Ferenc
Képzeletem?.
Nézem, rám tört éjszaka megtöri a képzeletem alkonyát
Sötétben, most mi sem oldja fel... sötétben a végtelen határt.
Éjszaka is mindenki tovább vívja ?állandón- saját harcát,
Az élet, mint sors alakítja a felettünk lévő hatalmát.
Csak ücsörgök a kertem padján, bámulok bármerre,
De nem látok semmit ebben a sötétben, semerre?
Vaksötét, mint óriáskígyó, ölel tekeregve.
Még kora délután itten torz lelkű, nagy és veszélyes vihar volt,
Mit lehetett vad, elszabadult dühéből eszetlenül kisrófolt.
A holnapra várt hangulatok, még távoliak emberi létben,
Holnap majd csak emlékszünk, visszagondolunk, mi volt itten ma délben.
A pad, amin ülök, már megszáradt, a levegő meg olyan frisses,
Így csak ücsörgök egyedül, meditálok, közben éj, oly? légies.
Gondolataim kavarognak, tolongnak, végül mind csillagdíszes.
Felhőket nem látok, sok-sok csillag villódzik, meg úgy hunyorog rám,
Szólnék közben, mostan bárkihez, de nincs itt senki, sem az én babám.
Stráfkocsi megy az úton, megzavarja csendem, zörög a makadám.
A sötét-zörgésben, bennem -lassacskán- minden feledésbe merül,
Fáradok, a lecsukódó tekintetem az ég felé szenderül.
Csillag csapat, feketésbe borul, tudatom semmibe penderül?
Elgondolkozok, hogy melyik csillagban melyik ősöm lakhat?
Sötétben ő sem lát, ha néz, engem sötétben nem pillanthat?
Szívesen beszélnék egy jót velük, mert bennük van a múlt és jövő,
És a nagy tudásuk elvesztésével, mit itt mitől leszünk dicső?
Nekem nem tetszik, hogy a sok bunkók mindent modernizálnak, mert ilyen nincs,
A régit primitívek átalakítják, mi marhaság, hogy ez lesz a kincs?
Halványan rám pislognak a csillagok,
Felhők már elmentek, a nagy vándorok?
Vihar zaja is elült már a távolban is,
Így már éledezik a még álmos remény is.
Most kellene egy jó kis vitapartner, kivel a témát jól kivesézhetnénk,
És talán együtt és egyetértve, a biztos eredőre pontot tehetnénk?
A világ ennek persze nem-igen kedvez, most is csak sötétségbe mehetnénk?
Nem kell azért tán? feladni, legalább mi ne tegyük!
Volt délután is vihar és nagyon ki is tolt velünk,
De lesz holnap újra reggel
És majd ébredünk reménnyel.
Vecsés, 2015. június 30. ? Kustra Ferenc
Nézem, rám tört éjszaka megtöri a képzeletem alkonyát
Sötétben, most mi sem oldja fel... sötétben a végtelen határt.
Éjszaka is mindenki tovább vívja ?állandón- saját harcát,
Az élet, mint sors alakítja a felettünk lévő hatalmát.
Csak ücsörgök a kertem padján, bámulok bármerre,
De nem látok semmit ebben a sötétben, semerre?
Vaksötét, mint óriáskígyó, ölel tekeregve.
Még kora délután itten torz lelkű, nagy és veszélyes vihar volt,
Mit lehetett vad, elszabadult dühéből eszetlenül kisrófolt.
A holnapra várt hangulatok, még távoliak emberi létben,
Holnap majd csak emlékszünk, visszagondolunk, mi volt itten ma délben.
A pad, amin ülök, már megszáradt, a levegő meg olyan frisses,
Így csak ücsörgök egyedül, meditálok, közben éj, oly? légies.
Gondolataim kavarognak, tolongnak, végül mind csillagdíszes.
Felhőket nem látok, sok-sok csillag villódzik, meg úgy hunyorog rám,
Szólnék közben, mostan bárkihez, de nincs itt senki, sem az én babám.
Stráfkocsi megy az úton, megzavarja csendem, zörög a makadám.
A sötét-zörgésben, bennem -lassacskán- minden feledésbe merül,
Fáradok, a lecsukódó tekintetem az ég felé szenderül.
Csillag csapat, feketésbe borul, tudatom semmibe penderül?
Elgondolkozok, hogy melyik csillagban melyik ősöm lakhat?
Sötétben ő sem lát, ha néz, engem sötétben nem pillanthat?
Szívesen beszélnék egy jót velük, mert bennük van a múlt és jövő,
És a nagy tudásuk elvesztésével, mit itt mitől leszünk dicső?
Nekem nem tetszik, hogy a sok bunkók mindent modernizálnak, mert ilyen nincs,
A régit primitívek átalakítják, mi marhaság, hogy ez lesz a kincs?
Halványan rám pislognak a csillagok,
Felhők már elmentek, a nagy vándorok?
Vihar zaja is elült már a távolban is,
Így már éledezik a még álmos remény is.
Most kellene egy jó kis vitapartner, kivel a témát jól kivesézhetnénk,
És talán együtt és egyetértve, a biztos eredőre pontot tehetnénk?
A világ ennek persze nem-igen kedvez, most is csak sötétségbe mehetnénk?
Nem kell azért tán? feladni, legalább mi ne tegyük!
Volt délután is vihar és nagyon ki is tolt velünk,
De lesz holnap újra reggel
És majd ébredünk reménnyel.
Vecsés, 2015. június 30. ? Kustra Ferenc
Uram. Ha magamba nézek, látlak téged.
Csak rád gondol szívem, vágyom érintésed.
Vágyaimnak célja csak te vagy,
érints meg, s hadd lássam arcodat.
Uram. Csak veled teljes az életem.
Nélküled mit sem ér, ha szárnyal is az értelem.
Szellemem csak te benned lehet szabad,
vezess engem, hol éltet ad szavad.
Uram. Mikor anyám méhében formált szent kezed,
már tudtam én, ki vagy, s ki adhat életet.
De midőn, mint szikra, gyulladt bennem a tudat,
lábam egy másik útra lépett, melyet e világ mutat.
Uram. Akkor már nem ismerve téged,
bár szemem e csodás világba nézett.
Nem láttalak abban, mit kezed alkotott,
a tökéletest, ki mindennek életet adott.
Vakon s tudatlan, hajszolva mindent, mi élvezet, tévesztve célt,
nézve csak, mint világtalan, ki homályban él.
Nem látva meg csodás eged,
melyre szivárványívedet festette két kezed.
Méltatlan voltam és vagyok,
de szellemem te holtan nem hagyod,
Krisztusban utánam nyúlt féltőn két kezed,
letörve rólam minden láncot, mi megkötözte szívemet.
Ki anyám méhében még tudta, hogy ki az,
Ki magát kicsinnyé téve, szerelmes szóval hív ma is.
Teremtőm, Alkotóm, ki mindig igazán szeret,
s hogy ki vagyok én, azt is tudom már.
Megmentett gyermeked.
Kaposvár, 2020. július 19.
Csak rád gondol szívem, vágyom érintésed.
Vágyaimnak célja csak te vagy,
érints meg, s hadd lássam arcodat.
Uram. Csak veled teljes az életem.
Nélküled mit sem ér, ha szárnyal is az értelem.
Szellemem csak te benned lehet szabad,
vezess engem, hol éltet ad szavad.
Uram. Mikor anyám méhében formált szent kezed,
már tudtam én, ki vagy, s ki adhat életet.
De midőn, mint szikra, gyulladt bennem a tudat,
lábam egy másik útra lépett, melyet e világ mutat.
Uram. Akkor már nem ismerve téged,
bár szemem e csodás világba nézett.
Nem láttalak abban, mit kezed alkotott,
a tökéletest, ki mindennek életet adott.
Vakon s tudatlan, hajszolva mindent, mi élvezet, tévesztve célt,
nézve csak, mint világtalan, ki homályban él.
Nem látva meg csodás eged,
melyre szivárványívedet festette két kezed.
Méltatlan voltam és vagyok,
de szellemem te holtan nem hagyod,
Krisztusban utánam nyúlt féltőn két kezed,
letörve rólam minden láncot, mi megkötözte szívemet.
Ki anyám méhében még tudta, hogy ki az,
Ki magát kicsinnyé téve, szerelmes szóval hív ma is.
Teremtőm, Alkotóm, ki mindig igazán szeret,
s hogy ki vagyok én, azt is tudom már.
Megmentett gyermeked.
Kaposvár, 2020. július 19.
Szép énnekem cigánymagyarságom,
kérdezték hol laksz? - feleltem mindenhol
Igaz nincs hazám, enyém az egész világ.
Élek reszkető nyárfalevélben
izzadó tenyérben
bús aggodalomban.
Hiszek a ki nem mondott szóban
anyám is hitt
még mindig hiszek Don Quijote kardjában,
Dulcinea szépségében, Radnóti Miklós versében
...nem tudhatom.
Te sem tudod,
magad embernek valló kémiai massza,
ki vagyok, miért vagyok, minek vagyok,
merre mikor s miért indulok.
A reménységgel meg úgy vagyok,
hol Ő hagyott el engem,
hol én felejtettem.
Kartonpapír galacsinokkal gyújtottam fényt
husánggal vertek Krisztust belém
várták a titkot
a nyomor éhes gyomor
jaj, hess, hess.
Hogy a remény, hisz meleg lett, olyan meleg,
hogy ezrek, százezrek szívébe
új életet lehelt a sors,
ki vicsorogva vigyorgott,
metszőfogait láttam,
aztán ölelt édesen, ölt mérgesen,
zúgó harangokkal késhegyén táncolva
megint láttam.
Jaj mamo, jaj mamo bokháli sjom*
apám az anyámra nézett
Csöm, csöm, gyűrű arany gyűrű
magyar a cigányra nézett.
Két világ közt álltam kenyértelenül.
Most van kenyerem, de nincs apám se anyám
népem veszik a kerekerdő fái közt.
Latyakos hó íze egyre csak terjed,
beteg a leánygyermek.
Ne félj, szólt az öreg bölcs,
hamarosan tavasz lesz,
s talán a cigányok tavasza is.
Megbolondult a világ, megbomult*
garázdálkodik rajtunk
kolomppal díszített szeretetlenség,
vállat veregetve ráznak le magukról cigány
bőrbe bújt júdások.
Tán süket vagyok? Vagy csak érteni akarok
rühes, büdösmocskos, élősködő,
hazug, lusta - mondják a népre s közben
mosolyfényképüket újra megfestik maguknak.
Nincsen hazád meg házad sem.
Szent Sárától sem várhatsz vigaszt, pirkad
lámpást adott kezembe az Úr.
kérdezték hol laksz? - feleltem mindenhol
Igaz nincs hazám, enyém az egész világ.
Élek reszkető nyárfalevélben
izzadó tenyérben
bús aggodalomban.
Hiszek a ki nem mondott szóban
anyám is hitt
még mindig hiszek Don Quijote kardjában,
Dulcinea szépségében, Radnóti Miklós versében
...nem tudhatom.
Te sem tudod,
magad embernek valló kémiai massza,
ki vagyok, miért vagyok, minek vagyok,
merre mikor s miért indulok.
A reménységgel meg úgy vagyok,
hol Ő hagyott el engem,
hol én felejtettem.
Kartonpapír galacsinokkal gyújtottam fényt
husánggal vertek Krisztust belém
várták a titkot
a nyomor éhes gyomor
jaj, hess, hess.
Hogy a remény, hisz meleg lett, olyan meleg,
hogy ezrek, százezrek szívébe
új életet lehelt a sors,
ki vicsorogva vigyorgott,
metszőfogait láttam,
aztán ölelt édesen, ölt mérgesen,
zúgó harangokkal késhegyén táncolva
megint láttam.
Jaj mamo, jaj mamo bokháli sjom*
apám az anyámra nézett
Csöm, csöm, gyűrű arany gyűrű
magyar a cigányra nézett.
Két világ közt álltam kenyértelenül.
Most van kenyerem, de nincs apám se anyám
népem veszik a kerekerdő fái közt.
Latyakos hó íze egyre csak terjed,
beteg a leánygyermek.
Ne félj, szólt az öreg bölcs,
hamarosan tavasz lesz,
s talán a cigányok tavasza is.
Megbolondult a világ, megbomult*
garázdálkodik rajtunk
kolomppal díszített szeretetlenség,
vállat veregetve ráznak le magukról cigány
bőrbe bújt júdások.
Tán süket vagyok? Vagy csak érteni akarok
rühes, büdösmocskos, élősködő,
hazug, lusta - mondják a népre s közben
mosolyfényképüket újra megfestik maguknak.
Nincsen hazád meg házad sem.
Szent Sárától sem várhatsz vigaszt, pirkad
lámpást adott kezembe az Úr.
