Idő 
Értékelés 
Értékelés Szép volt a gyermekkorom, boldog voltam,
Egykeként neveltek, de szigorúan.
Hálás vagyok szüleimnek, Keresztnek,
Jó érzésű, jó emberek neveltek.
Mindez persze mai világban nem előny,
Sőt hátrányát látom, sokszor védekezőn.
Ezen persze kicsit változtatni tudok,
Korszellemhez tán, alkalmazkodni fogok.
Engem még megtanítottak jóra, szépre,
Mikor felnőtt lettem mondtam, hogy na, végre.
Akkor még nem tudtam, mit más fiatal se,
Hogy most kezdődik a rossz, gonosz élete.
Ma sokszor visszasírom a gyermekkorom,
Éltem legjobb két éve, katonakorom.
Szolit elláttam, gondom nem volt semmire,
Főleg akkor kedvelt engem a szerencse.
Gyermekkorom kerékpározással telt,
Télen meg szánkóztam, mikor hó esett.
Akkor nem volt Tv és nem volt telefon, videó
Este hatkor mesét sugárzott a rádió.
Felnőttek beszélgettek velem, meséltek,
Hallgattam őket, élveztem az estéket.
A lelkem nem tette tönkre a diszkó,
Nem lettem egy üres fejű fajankó.
Vittek állatkertbe és még vidámparkba,
Kirándultunk hegyekbe és folyópartra.
Kaptam töltetlen savanyú cukorkát,
Szülinapra meg mindig jó nagy tortát.
Nappal tanultam és játszhattam kedvemre,
Akárhová néztem ráláttam emberre.
Akkor még emberek kommunikáltak,
Egymással szemben jó érzéssel voltak.
Felnőtt koromban szüleim rosszak lettek,
Engem és családomat is... tönkre tettek.
Hát ez persze, nem volt szép és jó részükről,
De nem von le a gyerekkori emlékből.
Ki és milyen ember lesz felnőtt korában,
Attól függ hol, hogyan nevelték korábban.
Alapvető, jó-e szülők módszertana
És környező társadalom ráhatása.
Ha manapság sikk lenne rendesnek lenni,
Bőven volna okom ujjongni, örülni.
Mindezt közel és távol nem értékelik,
De emlékem ettől nem homályosodik.
Vecsés, 1998. október. 22. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írásmű, 50 év után…
Egykeként neveltek, de szigorúan.
Hálás vagyok szüleimnek, Keresztnek,
Jó érzésű, jó emberek neveltek.
Mindez persze mai világban nem előny,
Sőt hátrányát látom, sokszor védekezőn.
Ezen persze kicsit változtatni tudok,
Korszellemhez tán, alkalmazkodni fogok.
Engem még megtanítottak jóra, szépre,
Mikor felnőtt lettem mondtam, hogy na, végre.
Akkor még nem tudtam, mit más fiatal se,
Hogy most kezdődik a rossz, gonosz élete.
Ma sokszor visszasírom a gyermekkorom,
Éltem legjobb két éve, katonakorom.
Szolit elláttam, gondom nem volt semmire,
Főleg akkor kedvelt engem a szerencse.
Gyermekkorom kerékpározással telt,
Télen meg szánkóztam, mikor hó esett.
Akkor nem volt Tv és nem volt telefon, videó
Este hatkor mesét sugárzott a rádió.
Felnőttek beszélgettek velem, meséltek,
Hallgattam őket, élveztem az estéket.
A lelkem nem tette tönkre a diszkó,
Nem lettem egy üres fejű fajankó.
Vittek állatkertbe és még vidámparkba,
Kirándultunk hegyekbe és folyópartra.
Kaptam töltetlen savanyú cukorkát,
Szülinapra meg mindig jó nagy tortát.
Nappal tanultam és játszhattam kedvemre,
Akárhová néztem ráláttam emberre.
Akkor még emberek kommunikáltak,
Egymással szemben jó érzéssel voltak.
Felnőtt koromban szüleim rosszak lettek,
Engem és családomat is... tönkre tettek.
Hát ez persze, nem volt szép és jó részükről,
De nem von le a gyerekkori emlékből.
Ki és milyen ember lesz felnőtt korában,
Attól függ hol, hogyan nevelték korábban.
Alapvető, jó-e szülők módszertana
És környező társadalom ráhatása.
Ha manapság sikk lenne rendesnek lenni,
Bőven volna okom ujjongni, örülni.
Mindezt közel és távol nem értékelik,
De emlékem ettől nem homályosodik.
Vecsés, 1998. október. 22. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írásmű, 50 év után…
Jó
Reggel,
Jó napot
Eredményez!
Boldog este lesz!
*
Új
Élet
Várható?
De nem jön el.
Minden a régi…
*
Új
Élet
Közeleg.
Rügyfakadás!
Kitavaszodott!
*
Új
Élet
Nem virul,
Magány győzött!
Rossz váltás után…
*
Rég
Elment
Az apám!
Emlékeim
Most, feltolulnak!
*
Ő
Nem volt
Jó ember.
Elzavarta
Szeretett apát!
*
Már
Ember
Öregen,
Nem oly’ sokat
Ér! Le is írták.
*
Nagy
Csendben
Ücsörög
Az unalmam…
Mit kéne tenni?
*
Új
Világ
Közeleg,
Akaratlan
Ránk erőltetik!
*
Éj
Sötét!
Láthatók
A csillagok…
Hold… pásztorkutya.
*
Víz
Hullik
Felhőből…
De, mi tartja
A magas polcon?
*
Nem
Élmény
Betegség
Jelenése.
Öregen… pláne!
Vecsés, 2017. március 15. - Kustra Ferenc József - Az apeva öt soros „vers”. Az első sor egy, a 2. két, a 3. három, a 4. négy, az 5. öt szótagot tartalmaz. Nem rímes. Tilos a szavak tördelése, de kötelező az írásjelek alkalmazása!
Reggel,
Jó napot
Eredményez!
Boldog este lesz!
*
Új
Élet
Várható?
De nem jön el.
Minden a régi…
*
Új
Élet
Közeleg.
Rügyfakadás!
Kitavaszodott!
*
Új
Élet
Nem virul,
Magány győzött!
Rossz váltás után…
*
Rég
Elment
Az apám!
Emlékeim
Most, feltolulnak!
*
Ő
Nem volt
Jó ember.
Elzavarta
Szeretett apát!
*
Már
Ember
Öregen,
Nem oly’ sokat
Ér! Le is írták.
*
Nagy
Csendben
Ücsörög
Az unalmam…
Mit kéne tenni?
*
Új
Világ
Közeleg,
Akaratlan
Ránk erőltetik!
*
Éj
Sötét!
Láthatók
A csillagok…
Hold… pásztorkutya.
*
Víz
Hullik
Felhőből…
De, mi tartja
A magas polcon?
*
Nem
Élmény
Betegség
Jelenése.
Öregen… pláne!
Vecsés, 2017. március 15. - Kustra Ferenc József - Az apeva öt soros „vers”. Az első sor egy, a 2. két, a 3. három, a 4. négy, az 5. öt szótagot tartalmaz. Nem rímes. Tilos a szavak tördelése, de kötelező az írásjelek alkalmazása!
A poéta munkaeszköze…
Síró lélekkel előveszem ceruzacsonkom,
Ránézek és látom, nekem bizony ez a valóm…
De, megvannak a szavak! Összeállt a mondandóm.
Persze mégis mit írjak, fölsejlenek a múlt évek,
Kezemben fogom a lúdtollam, ó, ti régi évek…
Nagy levegőt veszek, emlékezek ti kopott évek.
Szinte hallom a papírt, ahogy zizeg, írjak már,
Így nekilátok, és a gyertyacsonkom gyújtom már…
A lángja persze nem kicsi, az lobog, mint munkás rendesen,
A fényében írok a lúdtollal, szinte épületesen…
A papír, úgy látom mintha nagyot mosolyogna a gyertyacsonkra,
Elérte, amit akart, megindult a toll és a tinta szántása…
A poéta azonban már ír, közben hallgat és nőnek a sorok,
Írásban gyűlik a sok betű és a sok szó, meg mondanivalók.
A gyertyacsonkom már tényleg múlik, kezdi a végét járni,
Bár a lángja még láthatóan tovább is akar szolgálni.
Csend volt, csak a tollhegy sercegett, ő is akart még szolgálni.
A képzeletem, ahogy papírra kerül, el is kezd szárnyalni,
A gyertya még gyűri, él, viszont látni, hogy szeretne maradni,
Képzeletem már írásban, a láng fényében akkor most stilizálok,
A versen, a papírral, a lúdtollal, a gyertyalánggal elmélázok.
Vecsés, 2021. július 11. - Kustra Ferenc József
Síró lélekkel előveszem ceruzacsonkom,
Ránézek és látom, nekem bizony ez a valóm…
De, megvannak a szavak! Összeállt a mondandóm.
Persze mégis mit írjak, fölsejlenek a múlt évek,
Kezemben fogom a lúdtollam, ó, ti régi évek…
Nagy levegőt veszek, emlékezek ti kopott évek.
Szinte hallom a papírt, ahogy zizeg, írjak már,
Így nekilátok, és a gyertyacsonkom gyújtom már…
A lángja persze nem kicsi, az lobog, mint munkás rendesen,
A fényében írok a lúdtollal, szinte épületesen…
A papír, úgy látom mintha nagyot mosolyogna a gyertyacsonkra,
Elérte, amit akart, megindult a toll és a tinta szántása…
A poéta azonban már ír, közben hallgat és nőnek a sorok,
Írásban gyűlik a sok betű és a sok szó, meg mondanivalók.
A gyertyacsonkom már tényleg múlik, kezdi a végét járni,
Bár a lángja még láthatóan tovább is akar szolgálni.
Csend volt, csak a tollhegy sercegett, ő is akart még szolgálni.
A képzeletem, ahogy papírra kerül, el is kezd szárnyalni,
A gyertya még gyűri, él, viszont látni, hogy szeretne maradni,
Képzeletem már írásban, a láng fényében akkor most stilizálok,
A versen, a papírral, a lúdtollal, a gyertyalánggal elmélázok.
Vecsés, 2021. július 11. - Kustra Ferenc József
A poéta munkaeszköze…
(Bokorrímes csokorban)
Gondom, hogy kinek írhatnék, közben meg pengetül a lélekhúrom,
Miközben kimegyek, a konyhába lantomat magam után húzom…
Leülök, és csak magamnak játszom el az örömöm és bánatom.
Síró lélekkel előveszem ceruzacsonkom,
Ránézek és látom, nekem bizony ez a valóm…
De, megvannak a szavak! Összeállt a mondandóm.
Nagy szeretettel szemlélem régi társamat, a ceruzacsonkom,
Pici lett már, éppen alig bírom megfogni, pedig nincs nagy markom…
Ő a társam, ő önti rímekbe és versbe a mondanivalóm.
Olvasónk majd, bízzunk, hogy élvezetében a dallamon szánkázik,
Olvasás közben meg a lelke is él, meg talán ki is csírázik…
Ha ő is poéta, akkor eszébe juthatna, hogy nem káprázik.
(Anaforás, belső rímes)
A költő hallgat, és menetrendszerűen ír,
A költő hallgat, és ha baj van, akkor sem sír…
A költő hallgat, ír, mert ő nem egy hős-mártír.
(Anaforás, belső rímes)
Ahogy esteledik, meg is gyújtom, égjen a pici gyertyacsonkom,
Ahogy esteledik, megy tovább a világ, mert ég a gyertyacsonkom…
Ahogy esteledik, megyek aludni, leégett a gyertyacsonkom.
Vecsés, 2015. december 5. - Kustra Ferenc József
(Bokorrímes csokorban)
Gondom, hogy kinek írhatnék, közben meg pengetül a lélekhúrom,
Miközben kimegyek, a konyhába lantomat magam után húzom…
Leülök, és csak magamnak játszom el az örömöm és bánatom.
Síró lélekkel előveszem ceruzacsonkom,
Ránézek és látom, nekem bizony ez a valóm…
De, megvannak a szavak! Összeállt a mondandóm.
Nagy szeretettel szemlélem régi társamat, a ceruzacsonkom,
Pici lett már, éppen alig bírom megfogni, pedig nincs nagy markom…
Ő a társam, ő önti rímekbe és versbe a mondanivalóm.
Olvasónk majd, bízzunk, hogy élvezetében a dallamon szánkázik,
Olvasás közben meg a lelke is él, meg talán ki is csírázik…
Ha ő is poéta, akkor eszébe juthatna, hogy nem káprázik.
(Anaforás, belső rímes)
A költő hallgat, és menetrendszerűen ír,
A költő hallgat, és ha baj van, akkor sem sír…
A költő hallgat, ír, mert ő nem egy hős-mártír.
(Anaforás, belső rímes)
Ahogy esteledik, meg is gyújtom, égjen a pici gyertyacsonkom,
Ahogy esteledik, megy tovább a világ, mert ég a gyertyacsonkom…
Ahogy esteledik, megyek aludni, leégett a gyertyacsonkom.
Vecsés, 2015. december 5. - Kustra Ferenc József
Hogy magányos vagy, attól ne félj,
Mert a csend hozzád mindig beszél…
Beszél neked az a múltról, az elmúlásról,
Beszél neked szépről-jóról és minden másról.
Te az élet színpadán, nem vagy csak egy látomás,
Bár szemed körül a sírás-rívás, mély árkot ás
És életed feldolgozása agyad tébolya,
Nézel, és bár messze látsz, nézésed oly’ tétova…
Érzem is, hogy minden eltűnik a csendben,
Sűrű köd van mögöttem a végtelenben,
A fránya csend lassan melankolikussá tesz
De a hang violinkulcsát... még asztalra tesz.
A csend méláztat, elgondolkodtat
És mint vad lovas, köröttem vágtat,
De én nevetek, mert dobogása sem hallik,
Közben a melankólia belém furakszik.
A csend is majd jön, megérkezik a sötétedéssel,
Azonnal át is ölel, pőrén, teli mély érzéssel.
Egymást ölelve elindulunk az éj sötét útján,
És majd életet mutatunk az éjnek, bár úgy sután.
Reggel majd megállapítom, hogy a tegnap itt hagyott
És még mindig csendben szétfolyó vízcseppecske vagyok?
Óh, Te csend, de hogyan? Melletted, veled élek?
Míg ez így van, addig semmitől én nem félek.
Itt vagy és ahogy majd lassan, biztosan múlnak az évek,
Szembejönnek szomszédok, barátok, ők is már mind vének.
Még talán hosszasan maradok és így veled élek,
Maradok, és nem leszek társa hulló falevélnek.
Nekem, az élet vándorának hosszú útja jó,
Veled közben megpihenni, bíz’ enyhülést adó.
A földi ősvényen járunk, mit várunk az égi jel!
Csend! Te vagy szívemnek éneke, tovább a csúcsra fel!
A Hold esténként előjön és úgy lassan bandukolva
Komótosan, békésen járja az útját napról-napra,
A kertek, a házak közé szeretettel betekint,
És csendet, nyugalmat, békességet, álmot reánk hint.
Egyszer amint csendben ücsörgők a szomszédos réten,
Teliholdon elbambulva... magam csendjében nézem.
Mélyen elgondolkodok a sorsom hajókötélből font húrján,
Nem játszom a szomorút… az vagyok úgyis az éveim múltán…
Mélán, csendben nézek fel az égre, majd’ elhagy a tudat,
Karom is lehull, csend meg csak ölel… nincs fájó indulat.
Szótlan a csend, mutatja, ez a nyáresti holdvilág
És tudatja velem, hogy lesz még holnap, lesz napvilág.
Ahogy csendben ücsörgők, felismerem, hogy csak egy "kis pont" vagyok,
Mert felnézve úgy látom, hogy kicsinylőn intenek a csillagok.
Azért… láttam a tiszta lelküket és benne a csendes, vágyat,
Az örömtelit, a végtelent, a megbocsájtót, fény, a lágyat.
Biztosan tudom, hogy a "kis pontot" is fogadják, ha arra jár
És ez én lennék! Megyek én majd arra fele, ha időm lejár…
Majd megyek én, ha a csend is szól, és ha felkészültem az útra,
De oda már hátizsák sem kell, ez már csendes, magányos túra…
Az emlékek olyan szépek! Most még emlékezek,
Kezdek fázni, sután sétálva házba bemegyek.
Várom a reggelt, bár mindig más a napfelkelte,
Csend súgja, nyugalom, messze még a naplemente…
Az éjszaka csendjét kitölti az éjség sötétje,
Látni semmit, csak a vén Hold baktat… ezüst holdfénybe.
Vecsés, 2014. július 3. – Kustra Ferenc József
Mert a csend hozzád mindig beszél…
Beszél neked az a múltról, az elmúlásról,
Beszél neked szépről-jóról és minden másról.
Te az élet színpadán, nem vagy csak egy látomás,
Bár szemed körül a sírás-rívás, mély árkot ás
És életed feldolgozása agyad tébolya,
Nézel, és bár messze látsz, nézésed oly’ tétova…
Érzem is, hogy minden eltűnik a csendben,
Sűrű köd van mögöttem a végtelenben,
A fránya csend lassan melankolikussá tesz
De a hang violinkulcsát... még asztalra tesz.
A csend méláztat, elgondolkodtat
És mint vad lovas, köröttem vágtat,
De én nevetek, mert dobogása sem hallik,
Közben a melankólia belém furakszik.
A csend is majd jön, megérkezik a sötétedéssel,
Azonnal át is ölel, pőrén, teli mély érzéssel.
Egymást ölelve elindulunk az éj sötét útján,
És majd életet mutatunk az éjnek, bár úgy sután.
Reggel majd megállapítom, hogy a tegnap itt hagyott
És még mindig csendben szétfolyó vízcseppecske vagyok?
Óh, Te csend, de hogyan? Melletted, veled élek?
Míg ez így van, addig semmitől én nem félek.
Itt vagy és ahogy majd lassan, biztosan múlnak az évek,
Szembejönnek szomszédok, barátok, ők is már mind vének.
Még talán hosszasan maradok és így veled élek,
Maradok, és nem leszek társa hulló falevélnek.
Nekem, az élet vándorának hosszú útja jó,
Veled közben megpihenni, bíz’ enyhülést adó.
A földi ősvényen járunk, mit várunk az égi jel!
Csend! Te vagy szívemnek éneke, tovább a csúcsra fel!
A Hold esténként előjön és úgy lassan bandukolva
Komótosan, békésen járja az útját napról-napra,
A kertek, a házak közé szeretettel betekint,
És csendet, nyugalmat, békességet, álmot reánk hint.
Egyszer amint csendben ücsörgők a szomszédos réten,
Teliholdon elbambulva... magam csendjében nézem.
Mélyen elgondolkodok a sorsom hajókötélből font húrján,
Nem játszom a szomorút… az vagyok úgyis az éveim múltán…
Mélán, csendben nézek fel az égre, majd’ elhagy a tudat,
Karom is lehull, csend meg csak ölel… nincs fájó indulat.
Szótlan a csend, mutatja, ez a nyáresti holdvilág
És tudatja velem, hogy lesz még holnap, lesz napvilág.
Ahogy csendben ücsörgők, felismerem, hogy csak egy "kis pont" vagyok,
Mert felnézve úgy látom, hogy kicsinylőn intenek a csillagok.
Azért… láttam a tiszta lelküket és benne a csendes, vágyat,
Az örömtelit, a végtelent, a megbocsájtót, fény, a lágyat.
Biztosan tudom, hogy a "kis pontot" is fogadják, ha arra jár
És ez én lennék! Megyek én majd arra fele, ha időm lejár…
Majd megyek én, ha a csend is szól, és ha felkészültem az útra,
De oda már hátizsák sem kell, ez már csendes, magányos túra…
Az emlékek olyan szépek! Most még emlékezek,
Kezdek fázni, sután sétálva házba bemegyek.
Várom a reggelt, bár mindig más a napfelkelte,
Csend súgja, nyugalom, messze még a naplemente…
Az éjszaka csendjét kitölti az éjség sötétje,
Látni semmit, csak a vén Hold baktat… ezüst holdfénybe.
Vecsés, 2014. július 3. – Kustra Ferenc József
