Ha patak lennék, csak neked csobognék,
neked kínálnám friss vizem,
fáradt lábaid, míg pihentetnéd,
megsimogatnám csendesen.
Ha eső volnék, megállnék előtted,
hogy meg ne áztassam válladat,
csak néhány üdítő cseppet szórnék,
hogy felfrissítse az arcodat.
Ha felhő lennék, úgy őriznélek,
rád teríteném köpenyem,
betakarnálak, hogy meg ne fázzál,
csak foltos ruhámat meg ne vesd.
ha nap lennék, én csak neked ragyognék,
fénybe borítva arcodat,
minden gondodat messze űzném,
hogy ne legyen nálad boldogabb.
ha tűz lennék, én összeégetném,
mi ártó szándékkal körbe vesz,
vöröslő lánggal védenélek,
hogy ne tudjon bántani senki sem.
Ha szél lennék, én csak neked fújnék,
hogy megsimíthassam selymes hajad,
hogy érezni tudd egy érintéstől,
nincs nálad számomra fontosabb.
De mit tehetnék? Hisz nem vagyok semmi,
csak néhány szétfoszlott emlékdarab,
mely borús percekben néha még titkon
szíved mélyéről felszakad.

Nők nélkül a világ elképzelhetetlen.
Kolostori létet, jaj, ne is említsem!
Már Ádám is tudta: Éva csodálatos,
S Édenkert árán is nagyon ajánlatos.

Gondoljunk Heléna bűvös szépségére -
Visszanyerésének Trója lett a bére.
Hősök ontott vére fűződik nevéhez.
Költői ihletet ma is engedélyez.

A szebbik nemnek is adatott hatalma.
Nagy Katalinnak így híres volt uralma.
Saloménak tánca fejjel lett fizetve.
Antonius veszte Kleopátra tette.

Minden értelemben nő a férfi mása,
Akár a győzelme, akár mint bukása.
Mindezt én őszintén, nyíltan híresztelem,
S nőknek csodálatát íly mód ünnepelem.

Nők nélkül a világ elképzelhetetlen.
Kolostori létet, jaj, ne is említsem!
Már Ádám is tudta: Éva csodálatos,
S Édenkert árán is nagyon ajánlatos.

Gondoljunk Heléna bűvös szépségére -
Visszanyerésének Trója lett a bére.
Hősök ontott vére fűződik nevéhez.
Költői ihletet ma is engedélyez.

A szebbik nemnek is adatott hatalma.
Nagy Katalinnak így híres volt uralma.
Saloménak tánca fejjel lett fizetve.
Antonius veszte Kleopátra tette.

Minden értelemben nő a férfi mása,
Akár a győzelme, akár mint bukása.
Mindezt én őszintén, nyíltan híresztelem,
S nőknek csodálatát íly mód ünnepelem.

Képen vágott, arcon köpött
mérget szóró gyilkos jelen.
Megmerítkeztem a múltban,
kérve Istent, hogy más legyen.

Emlékszem egy szebb korra,
mi tán örökre elveszett,
igen, volt egy boldogabb kor,
mit jelen múltja elfedett.

Nagyon ködös még a jövő
telve bújó félelmekkel,
hajlott fejjel áll egy virág,
hittel festett levelekkel.

Csak pár akkord, mely metronóm ütemben
megszólal a régi orgonán,
egy adagio, mely tiszta hangon csendül,
s a nagy teremben csengve messze száll.


Barokk díszek pompázó varázsa,
s a padok közül felcsendült korál,
elábrándít, s az echót hallgatva
fantáziám oly messzire száll.

Mennyi szempár talált itt egymásra?
Hányszor szövődött itt szép románc?
E vén falak közt mennyi sóhaj rejlik,
melynek emléke régen messze jár.

Mennyi űz, mely a lelkekből áradt,
Mennyi féktelen, nagy szerelem?
Már messze tűnt az idők fátyolában,
de a falak közt most is ott dereng.