Vár az élet

Búcsúzunk most tőletek,
léptünk zaja elcsitul,
titkoljuk a könnyeket,
állunk némán, szótlanul.

Azt hittük, hogy könnyebb lesz
elhagyni az iskolát,
a sok emlék körbevesz,
fáj most minden kézfogás.

Vár az élet, vár a harc
valós élet színpadán,
hisszük nem érhet kudarc,
őrizzük a biztatást.

Tanáraink, köszönjük
a feddést és tanítást,
közös volt az örömünk,
fogadtuk a kihívást.

Szívünkből egy kis darab
itt marad a falakon,
megannyi szép pillanat
hömpölyög a padokon.

Menni kell, a dal kísér,
változik az útirány,
küzdenünk kell őszintén,
titkot rejt a nagyvilág.

A legszebb ajándék

Nagyon régen sok-sok éve,
két kisgyermek lép, a fénybe.
Ajándékot kaptam tőlük,
szeretetből párnát szőttünk.
Sok meleg-színt, emlékeket,
bánattól majd, megvédenek.

Kicsi szívük olyan tiszta,
kacagásuk vidám trilla.
Szaladnak a karjaimba,
kincsek ők a napjaimnak.
Szél kapja fel illatukat,
Uram!- őrizd csillagukat.

Aranysugár ölelgeti,
fényglória körbeveszi.
Gyermeket csak úgy szerethetsz,
ha hozzájuk felemelkedsz.
Gyógyítgatom fájó lelkük,
mosolyuktól szívem derül.

Elrepült az idő gyorsan,
nézem őket titkon, lopva.
Amit kaptam, nem feledem,
gyémántnál is értékesebb.
Szívből adták a szívemnek,
régi párnát átszínezve.

Ötvenen túl már másképpen látod
másképpen éled az életed,
sok minden van, mit másképpen tennél,
sok mindent bánsz, hogy vége lett.
Másképpen érzed a szíved dobbanását,
másképpen látod a színeket,
másképpen csendül a hang a füledben,
halkabban hallod a lényeget.
Ötvenen túl már megéltél annyi
szépséget, boldog életet,
és ami rossz volt, próbálod feledni,
de sok minden van, mit nem lehet.
Annyira más lesz körötted minden,
hiszen már te is más leszel,
régi szépséged, karcsú lényed
mára már csupán emlékezet.
Mégse bánj semmit! Nem tudod mért volt,
oka van annak, hogy így lehet,
sorsod könyvében rég meg volt írva.
Örülj annak, hogy itt lehetsz.
Ötvenen túl is van miért élned,
ugyanúgy látod a kék eget,
annyi minden van, mi még rád várhat,
ne bánd az elmúlt éveket.
Örülnöd kell, minden apró csodának
melyet a sors még rejteget,
Hogy legyen majd mire emlékezned,
mikor már te is vén leszel.

Szüreti díszek színvarázsa
mely annyi szépséget rejteget,
szinte hívóan kacsintgatnak
a megérett szőlőszemek.
Felfűzött fürtök sokasága
szinte hívóan integet,
nem is tudok már ellenállni,
bár egy csőszlegény integet.
Még is lopok. Tavaly is így volt,
s tudtam: hiába integet,
csak egy perc volt, míg észrevettem,
s maskarás tollas kergetett.
És én szaladtam tollban úszva,
hajam hirtelen tele lett
sűrű, lefejtett buzogánnyal,
míg más boldogan nevetett.
Mégis jó volt, se nekem megérte
kifizetni az összeget,
amely egy fürtnek volt az ára,
hiszen a móka éltetett.
Minden szép volt, akárcsak most is.
Felcicomázott szekerek,
csőszlányok, fiúk sokasága,
mely a szekérről integet.
Népviseletbe öltözött minden.
A szekéren ülő gyerekek,
gyöngyös pártás kis csőszleányok,
s most a régmúltra emlékezek.
Tollas kalapos lovas legények
alattuk díszes bőrnyereg,
fa ostorukkal csattogtatnak,
s úgy élvezik a gyermekek.
Jókedv, kacagás száll a szélben,
olyan jó nézni titeket!
Hiszen ilyenkor összegyűlnek
pár órára az emberek.
Milyen jó lenne gyakrabban látni,
hogy boldogok még az emberek,
arcukon nevetés pírja látszik,
messzire űzve a könnyeket.
Gyakrabban kéne összegyűlni,
hiszen e pompás rengeteg,
messzire sodor minden bút, bajt,
s jókedvet áraszt százfele.
Én csak azt kérem most a sorstól,
adjon jólétet, kenyeret,
hogy örülni tudjunk minden szépnek,
melyet a sors még rejteget.
legyetek jók, és boldogok most,
és ha jövőre itt leszek,
látni szeretném minden arcon,
milyen boldog, és elégedett!

Elmentél tőlünk. Nem is szóltál.
Azt sem tudtuk, hogy merre vagy!
Bárhogy hívtunk, és hiába szóltunk,
nem hallottad a hangokat.

Pedig titokban, szívünk mélyén
ott repdesett a gondolat,
talán meghallod, s visszajössz majd,
de magába zárt az alkonyat.

Ifjú voltál. Kedves, és bájos.
Most is látom az arcodat!
Hogy lehet, hogy magával rántott
egyetlen őrült pillanat?

Miért nem küldtél csak egy sóhajt?
Mért nem mondtad, hogy merre vagy?
Hiszen szerettünk, s úgy hiányzik
minden apró kis mozdulat!

Minden szó, amely rád emlékeztet,
annyira fáj, hogy felszakad
lelkünkből fájó, vérző sebként,
s keserű könnyek hullanak.

Már nem érzed. Nem látol semmit,
s nekünk úgy fáj a gondolat!
Nem tudtunk tőled elköszönni,
de az emléked itt maradt.

Most is úgy fáj, és szívünkben mindig
örök, tátongó űr marad,
mélyre temetve, s lelkünk mélyén,
őrizzük kedves arcodat.

Már ott pihensz. Másik világban.
Ott tán lehetsz majd boldogabb!
Mindig itt leszel szívünkbe zárva,
aludj. Álmodd az álmodat!