Ködbe veszett a hegyek orma,
Már esteledik csendesen,
A szürke égen a legelső
Halovány csillag megjelen.

Utána jó a többi; lassan,
Félénken gyul ki mindenik
S mire a földi lárma elhal,
Az egész menybolt megtelik.

És kápráztató fényözönnel
Kigyullad az égboltozat,
Rejtelme, titka a magasnak
Kitárul im egy percz alatt.

Ha vége van a küzdelemnek
S magányom csendje rám borul,
Szivem is ugy gyullad ki lassan,
Mint az ég, hogyha alkonyul.

Előbb csak egy-egy halvány csillag,
Egy-egy emlék, egy gondolat;
Aztán kigyullad észrevétlen,
Mint csillagos menyboltozat

És mint a hold fenséges utját
Megkezdi halkan, nesztelen,
Ugy száll emléked lassan által
Csillagsugáros lelkemen.

Ne még! Csak egyszer átölellek,
Szemedbe nézek csendesen
És hagyj el aztán búcsu nélkül,
Egy sóhaj nélkül, nesztelen.

Ameddig csókod itt fog égni
Remegő, szomjas ajkamon,
Ameddig érezem varázsod
S a szived verését hallgatom.

Bübájos álmot hints előbb rám
És részegitsd meg lelkemet;
Ne tudjam azt a szörnyü perczet
Amikor elveszitelek.

Ne kisérjen a feledésbe
Se bús emlék, se fájdalom,
Mindössze annyi, hogy örökre
Egy édes csókról álmodom.

Te bűnös asszony, mit kivánsz még?
Tied volt a hamvas ifjuságom;
Tied volt elős szivverésem,
Tied volt rózsás gyermekálmom.
A kárhozatért, amit adtál
Talán a vérem szomjuhozza
Izzó ajakad, mely a csókot
Égő parázszsal viszonozza?

Nem józanodva, nem feledve,
De elhagylak, mert itt az óra.
Érzem, ha még egyszer megcsókolsz,
Nem lesz erőm e fordulóra.
Nem volna többé akaratom
Örökös kárhozatba jutnék,
Kirabolnád egészen szivem,
Örökre koldusbotra jutnék.

A te öledben kárhozat van,
Reám vár még egy boldog élet,
Valami elfelejtett zugban,
Leszek boldog, - de nem tevéled.
Valami elfelejtett zugban,
Ahol még emléked se bántson
A porba ásom arczomat, hogy
Több asszony meg ne babonázzon!

Első csókját elfelejted.
Jön utána sok, sok édes.
Az első csók ködbe, távol
Lassan, lassan emlékké lesz.

De éget és véred hajtja
És gyötör a válás csókja,
Mintha egész szerelmed csak
Az utolsó csók lett volna.

Évszázados, komor embernyomok,
Megdőlt világok, porladó romok!
Felettük néha bús emlékezet,
Mint arra tévedt bérczi sas lebeg.

Eltüntek mind, kik egykor alkoták,
Eltüntek ők és velük egy világ.
Nagy alkotások mind leomlanak,
Uj századoknak lábnyoma alatt.

De a bokrok közt most is zeng a dal;
Csak a természet örök-fiatal.
Munkája nem lesz semmivé sohsem;
Mit ember alkot, az mind rom leszen!