Már csak emlék, ami kis történet volt,
De emlékezni jó, akkor is, ha rég volt!
Feledés homálya rá sohasem borul,
Mert az emlékek során a tűz újra felgyúl.
Szívemben, míg élek megőrizlek téged,
Lelkem tüze örökké éltet téged.
Nem tehetek róla, hogy így alakult,
Mindent elsöprő érzés ejtett rabul!
Megértem én az idők szavát,
Nem is akartam semmi mást,
Csak annyi figyelmet, fénysugarat,
Meg ne zavarjunk vele senki mást.
Emberi szeretet és barátság,
Őszinteség, nyíltság és szabadság.
Az én életem már nem fontos,
Te légy nagyon boldog!
Ha láthatlak, én már boldog vagyok,
S ha köszöntesz, attól elolvadok.
Ily kevéssel is beérem tőled,
Lelkemig ér köszöntésed!
Irántad érzett szeretetem, tiszteltem,
Mindig fénysugárként övez körül téged.
Most búcsúzom, de soha ne feledd,
Amíg élek nagyon szeretlek téged!
Cserébe semmit sem kérek érte,
Megismerhettelek, nekem már ez megérte!
Most fájdalomtól meggyötört lelkem,
Mert e kevés fénysugarat is elvesztettem!
Bezárom hát szívemet, lelkemet,
De hívem megőrzöm emlékedet.
Egyszer, én is az idők múltán,
Feltámadok, mint hamvaiból a Főnixmadár!

Vándor vagy e földi világban,
Ide születtél válladon tarisznyával.
Tartalmát te válogattad magadnak,
Földi utadon kísérő társadnak.
Vándorlásod itt meddig tart,
Te döntötted el még odaát.
Így utadat magadnak tervezted,
S a cél, megvalósítsd tervedet!
Ne félj hát, ha nehéz az utad,
Nehézséget is te választottad.
Batyud tartalmát jól felhasználva,
Találsz gyógyírt minden bajra.
S amikor tarisznyád már kiürült,
Tudni fogod, hogy utad is beteljesült.
Készülj hát vándor új út vár reád,
Hidd el ott örömmel várnak Te rád!
Letetted gondokkal tele súlyodat,
Magaddal viszed a tapasztalatodat.
Vándorlásod más világban folytatódik,
Ott angyalok lesznek segítő társaid.
Földi életed csupán emlék lesz már,
Megvívott csatákra nem is emlékszel már!
S ha egyszer mégis visszavágynál,
Jussanak eszedbe kiket szeretettel itt hagytál!

A feledés homályából jön, feltűnik,
lényét a múlt fátyla, s néma árnyak űzik.
Emlékek közt tévelyeg a ködös úton,
egymagában merengve, végtelen túlon.
Szeme dermedt tükrével még visszatekint,
hajdani fényessége alkonyba kering.
Alvadó lelkében örök bánat bolyong,
rezdülése mélyen az ég felé borong.
Mellkasa nyilall, de régóta nem érzi,
márványszíve a sötétségben örvénylik.

2013.

Az Isten hat nap teremtette
Tökéletesen szép világot,
A hetediket megszentelte,
És nem végzett semmilyen dolgot.

Hat napon mindig munkálkodjál,
Hetediket pihenni hagyjál.
Megemlékezzél, megszenteljed,
Újabb hat napra erőd gyűjtsed.

Ne csak majd pihenéssel töltsed,
Hanem szellemed is fejlesszed.
Olvassál, avagy imádkozzál,
Lelki fejlődésben haladjál.

Fizikai és lelki tested,
Harmóniában kell, hogy legyen.
Élő nyugalommal feltöltsed,
E napon örömmel pihenjen.

Ez a negyedik parancsolat,
A teremtő Isten személye,
És a földi ember személye,
Között, képez átjáró hidat.

Ha az Urat mindenek felett
Teljes lelkedből szereted,
Parancsolatait megteszed,
Fejlődésedben célhoz vezet.

Minden hétnek egyetlen napja,
Nyugalomé, megpihenésé,
A célhoz érés jelképéé,
Melyet átsző Isten áldása.

Hagyd a földi dolgot békében,
E helyett a lelked ébredjen.
Úrnak szentelt nap reggelére,
Ébredj szent, méltó szeretetre.

Ő óhaja az, hogy lebontsa,
A földi élet búját ? baját,
Keserűségét, fáradságát,
Lelkeinket felszabadítsa.

Megszentelve, szárnyat növesszen,
Szellemünk feljebb emelkedjen,
Majdan végcélunkhoz vezessen,
Az Ős hazában megöleljen.

Aki sosem szeretett
az nem szeret most sem
az hibát keres rajtad
az
megaláz az elvet
akkor örül majd
ha már nem leszel
nem leszel
aki emlékezteti
arra ami őt terheli
aki már nem lesz

miért fáj hát mégis

miért szorong a szíved

más dimenziókban
lehet egy másik
élet
ó annyi szépség van még
ami vár rád
így tréfás öregen a mégis fiatalon
ahol még száz karral szeretnének

ne hagyd magad
nem igaz már régen
amit írtál
a végső menedékre
tövis koszorúk hullnak a fejedről
a megvilágosodástól
a fénytől

odakint ma este hull a hó
hideg van
te is szerethetted
aki már elment
bűnbánó csillagok nyílnak
a feledéstől
kitárt
a tenyeredben