Te Pista bácsi; hiányzol.
Magad után, nagy űrt hagyol.
Az élted rövid volt, de tartalmas,
Ahogy én tudom, nem volt unalmas.

Most április hetedikén
Csak úgy elmentél, csendeskén.
Körorvos voltál, főorvos lettél,
Világutazóként jeleskedtél.

Pista bácsi; már itt nem vagy,
De szívemben a helyed nagy.
Nagy ember voltál és nemes lélek,
Emléked is éltet, amíg élek.

Vecsés, 2000. április 12. – Kustra Ferenc József – Közeli családtagom volt és igen okos, nekem meg a TANÍTÓM!

és tegnap…

Most kell átélni a mai történéseket
Holnap már más nincs, át kell élni emlékeket…
Most kell átélni a mai történéseket.

Monton pillanat a pipafüst felhőben,
Soha nem is pipáltam jelen életben…
Monton pillanat a pipafüst felhőben.

Az életem egyéni, saját keserű pirulám,
Holnap majd múltként -nagyon is szidva- elroppantja szám…
Az életem egyéni, saját keserű pirulám.

Mindennap csak a múlt emlékeire gondolok,
Mindennap imádkozok, vagy tán' mérget mormolok…
Mindennap csak a múlt emlékeire gondolok…

Vecsés, 2020. február 24. – Kustra Ferenc József

Látom, már nagyon poshadt a megjárt utam pora,
Visszanézek, penészvirágok kinyíltak sorra…
Napsugár az úton, árnyékát híven követem,
Követelem, hogy saját árnyékom követhessem.

Megyek én rendíthetetlenül, csak előre,
De nem tudom, hogy lesz a vége, leszek pőre?
Közben eszembe jutnak a múlt dolgai, rágódok,
Előttem az élet, megyek is… majd bénán halódok…

Élet elképzelhetetlenül durva,
Előttem az utam is tiszta dudva…
Széttaposom én, rúgom, az úti-göröngyöt
És nem fogom úgy kezelni, mint úti gyöngyöt.

Láttam már én olyat, hogy az árokparton göröngyöt ütött el expressz játékvonat,
Pedig pöre kocsiján, lekötözve vitte a régmúltból az emlékkacatokat.
Aztán expressz ment tovább, sorra küzdötte le a múltnapokat, totemoszlopokat.

Az utamon a lábam előtt hevert az élet?
Hogy én is legyek vele, miért-senki nem kérlelt?

Bánatosan siratom életem, mint egyszerű halandó.
Sorsomra nem nyom bélyeget semmilyen nyekergő nótaszó!
Nem boldog a kétségem, de keserű, mint, egy éhes keselyű,
Édesben reménykedtem, de a számban, még a méz is keserű.

Csak úgy osontam komótosan az ismerős utakon,
Gondolatokat szétdobálva túladtam… meguntakon…
Ott hevertek a nekem már kacattá vált gondolatok,
Mert minek, ha már nem használtak lét-benső fondorlatok?

Végül is, mindegy is, hogy mit is teszünk,
Földi lét rövid, így éljük életünk…
Őszbe fordult már a lyukacsos utam, amelyen járok.
Elvetett gondolataimmal, már tele van az árok!

Megfigyeltem, egyenes úton is botladozó a lábunk,
És tetszik vagy sem, mi vagyunk a saját marionett bábunk…
És mint neki a madzagon, pontosan annyit ér az álmunk.

Régen érzem, már nagyon szétmálló az én utam pora,
Ahogy visszanézek, szép penészvirágok kinyílt sora…
Napsugár sincs már, az árnyékát gondolatban követem,
Kérem, hogy még kicsit a saját árnyékom követhessem…

Vecsés, 2016. február 6. – Kustra Ferenc József

Tudom, hogy egyszer eljön majd az óra,
mikor megcsap majd a hideg tél szele,
márvány fehérre színezi az arcom,
s ajkamra hűvös fagycsókot lehel.

Hideg széllel süvít, sikong majd mellettem,
s hófehér lepellel borítja fejem,
nem kímél már meg, akárhogy is kérném,
bárhogy is nyújtanám reszketeg kezem.

Ifjúságom mára már csak édes emlék,
amely minden nappal egyre kevesebb,
s úgy mossa majd el az idő múlása,
mint a patakvíz a homokszemeket.

Én még akkor is, ott is azt remélem,
hogy megváltást hoz majd egyszer énnekem,
minden perc, amely úgy marad meg bennem,
mint a legdrágább ajándék nekem.


Nem bánok semmit. Az egyetlen mit bánok
csak, hogy nem lehettem mindig ott veled,
amikor fáztál, hideg pusztaságban
s tudtam, hogy félsz és mennyire remegsz.

Kiáltanék. De nem jön hang a számon
úgy hal már el, mint néma intelem,
mely hozzád száll most és, sűrű könnyes álmok
kínjai között múlik el velem.

Láttam… arcodon fényt, Mirella,
Akkor öleltünk utoljára…
Boldogan nevettél,
Vidáman öleltél.
Látszott távolság mosolygása.

Ma már tudom, fénytelen égbolt
Ott, akkor még nekünk ragyogott.
Szép szemed is fénylett,
Ég még kicsit kéklett…
Félhold nem volt, ölelés szép volt…

Csend kiáltásom, sikoltozott!
Szép pillanat… sors már taposott.
Első ölelés volt,
Több ilyen, már nem volt.
Megváltó halálfény… ott kotlott.

Vecsés, 2021. november 14. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus, emlékező LIMERIK csokorban.