Fáradt, élett?l barázdált homlokát,
Véste hosszú-hosszú éveken át
Munkához való kedve, becsülete;
Nehéz élete nem maradt elrejtve.

Minden könnycsepp, mely legördült rajta,
Néha olyan volt, mint a megáradt Rajna.
De ? csak éjjel, mikor senki sem látta,
Meggörnyedt izmos, er?s, széles háta.

Egy könnycsepp áztatta lefelé arcát,
Feltöltötte az élet véste barázdát.
? hátrahagyta szegényes faházát,
Magányosan folytatta szélmalomharcát.

Amit nem tudott legy?zni soha,
Érezte, sorsa hiába mostoha.
Hiába tudta, legf?bb erénye:
Soha foltot nem látott becsülete.

És mégis, magát legy?zöttnek érzi,
Ezt az emléket hiába féltve meséli.
Türelme határát nemsoká eléri;
Miért lett a világ ilyen,? Sehogy sem érti.

Néma csend honol a temet? felett,
s megannyi fájdalom és szenvedés
virágos sírok között, egy-egy elfeledett
s kigyúló mécsesek közt az emlékezés.

Halottak napján a gyász ünnepel,
a sárga krizantémok fojtó szaga,
fejfák útján gyász-sereg menetel
az ?sszel nyugvó csillagok alatt.

Felhők mögött a Nap szunnyad,
Rózsaszín az álma.
Égszínkék már lilára vált,
Estnek csókját várja.
Harang hang szól, halk madárdal,
Tücsök nyűvi húrját,
Ki megfáradt szépen lassan
Elfelejti búját.

Szellő játszik fák lombjával,
Csillan már az este.
Hold töltében mámor ámor,
Reményt táplál lesve.
Estnek szárnya néma árnyék,
Mintha bagoly szállna.
Átrepül az éjszakába
Szebb holnapot várva.

Mártózik a táj a csendbe,
Pára levét issza,
Idő folyik pillanattal,
Soha nem jő vissza.
Álmot őriz már az éjjel,
Csillagfénybe bújva,
Emlék lett a mai napból,
Holnapnak a múltja.

Évezredek múltán találtam egy rózsaszálat,
Reméltem, hogy a szerelem ezek után rám találhat.
Egyedül bolyongtam sűrű erdők közepén,
Majd bátran hajóztam ki, keresve azt a lányt az idő búskomor tengerén.

Majdnem elcsattant az első szerelmes csók,
De ez a végzet rosszat ígért csak, nem is igazán a jót.
A szívem akkor is húzott ehhez a tüskés rózsához,
Míg el nem jutottam az út végére, a legsötétebb forráshoz.

Az évezred fordulóján én voltam az utolsó,
Aki beengedte ezt a lányt, kinek az ajka szomjoltó.
Több millenniumon át tengődtem évekig,
Míg el nem kísért a hercegnőm az utolsó percekig.

Sötétségbe borult a legfényesebb csillagom,
Végül teljesült is a várva várt jóslatom.
Ahogy csendesebb lett a vihar körülöttem,
Felvettem azt az álarcot, amit akkor levetettem.

Naiv módon engedtem önmagamnak,
Hogy elhiggyem azt, hogy az érzései irántam megmaradtak.
Átlépett rajtam embertelen módon,
Mert elhitette magával, hogy ő ült végig a trónon.

Eltelt ezer év, egy síremlékre leltem,
Csorbító üvöltéseket kísért a csendem.
Vért ontottam a gonosz büszkeség magjából,
Az én életem másik fele soha nem tér vissza a halálból.

Ősznek pírja körös-körbe,
Eső lába lóg a földre.
Beleszürkült, a fény sápad,
Sáros úton tócsa árad.

Arany napnak bronz lett lelke,
A lombhullás megkövette.
Fürtökben lóg nyár melege,
Hordókba folyik dús leve.

Térdel a köd nyirkos reggel,
Ölelkezik hűvös csenddel.
Nyári emlék, fénylő paplan
Ott ázik most az avarban.

Lucskos napon a táj bágyad,
Rozsdásodva őszbe árad.
Csobban a csepp, szerte fröccsen
Karikázik víz tükrében.

Fakó fény ül háztetőkre,
Gyorsan hajlik nap az estbe.
Néma sóhaj múltba csorgó,
Emlék hívó a telt hordó.

Párás hajnal ködöt ringat,
Fázós szellő ágat ingat.
Dérpalástot sző a reggel,
Tó tükörbe dermed csenddel.

Az időt is szél kergeti,
Pókhálóját messze veti.
Mint a gyöngy lánc, lóg a fákon
Véget ért a nyári álom.

Horizonton körös körbe
Gomolyfelhők gyűlnek össze.
Kályha mellett nyárnak heve
Bele olvad a szívekbe.