Emlékezzünk egy percig most azokra,
kiknek tollukban olyan tinta volt,
hogy gyöngybetűt írt a pergamenpapírra,
s szinte ringatott benne minden szó.

Papírra írták minden tévedésük,
minden örömük, minden bánatuk,
s nem titkolták el magukba zárva,
mikor lelkükből bánat könnye hullt.

Emberek voltak, ahogyan más is,
de bennük sokkal több volt a szenvedély,
s úgy tudtak írni szinte minden nyelven,
hogy a papír is szinte már beszélt.


Magával sodorva minden érző lelket,
meleg szavakkal, szinte hallani,
hogyan szakad fel a lélegzetnyi csendben
az a tiszta hang, mit oly jó hallani.


Harag, és bosszú. Öröm, vagy bánat.
Vagy a féktelen, forró szenvedély,
minden, amely a lelkükből áradt,
a vékony papíron szinte újra élt.


És mi olvastuk. Annyira vágyva
minden sorát, és szinte minden szó
úgy vonzott magához bennünket mindig,
mint egy felcsendült bűvös zeneszó.


Ma is írnak még. Épp úgy, mint régen,
de papírok helyett sok helyen talán
billentyű hangja tör be a csendbe,
s másképpen szól a hangja is ma már.

Csak az érzések nem lettek mások.
Épp úgy van harag, öröm, szeretet,
s olyan jó, mikor lelkünkbe látva
szinte minden szó új erőt lehel.

Ma is hiszem, hogy mindegyik szó, mely
könnyet fakaszt a gyűrött papíron,
költők szívéből lecsurgott hála,
amely neked szól, mikor olvasod.

Ez a világ nem az én világom,
nekem itt már minden idegen,
mi tegnap még szép volt mára már álom,
önmagamat már sehol sem lelem.

Tegnap még hűs szellő simította arcom,
míg ajkaimra lágy csókot lehelt,
most üvöltő szél fúj, mely lelkembe mardos,
sebeimet tépve fel szüntelen.

Ez a világ nem az én világom,
oly gonoszak itt az emberek,
szívükben már nincs segítő szándék,
régen kihalt már a szeretet.

Felnézek az éjszakai égre,
az égbolt most olyan bársonyos,
sötétjében fényesen ragyognak
új reményeink, a csillagok.

Finom embereknek ez nem kora,
Mit emberek hordanak, az rongya.
Útszéli modorban viselkednek,
Kedvességre erőszakkal felelnek.

Mindenki ezt igényli?

Úri viselkedés, modor, barátság,
Ugyan hol van, kinek kell manapság?
Szépen beszélni, együtt érezni,
Sőt igaz szívből segíteni.

Hol van, ki igényli?

Szépen öltözni, megadni a módját,
Ember mutatná finom modorát.
Házasságban párját piedesztálná,
Világgal szemben helyét megállná.

Hol van, ki igényli?

Izgalmas, kilátszó combot látni,
De emberibb, aljjal bokát takarni.
Hölgyeket, Kegyednek szólítani,
Találkozáskor, kezet csókolni.

Hol van, ki igényli?

Szépen, gyertyafénynél vacsorázni,
A finom bort kortyolgatva inni,
Feketét, könyvtárban fogyasztani.
Ott ráérősen beszélgetni.

Hol van, ki igényli?

Igaz vannak még ilyen emberek,
De nézeteik, nem érvényesülnek.
Ilyen úriember Usztics Mátyás,
Párja meg én volnék, senki más?

Hol van, ki még igényli?

Budapest, 1997. december 22. – Kustra Ferenc József

Kicsorbult szemek, gonosz tettek,
Nem akarok élni veletek. Emberek!
Ember teszi ilyenné a világot,
De fogjunk össze és más világot
Teremtsünk, olyat, mi jó nekünk
És gyerekeinkkel tovább élhetünk.

Vecsés, 2012. március 16. – Kustra Ferenc József

Rákos mezején nemes emberek sereglettek,
Hogy Magyarország kormányzójáról ők döntsenek.
Ezernégyszáznegyvenöt, június hatodika,
Hunyadi János lett Magyarország kormányzója.

Hunyadit a hadvezéri képességei,
Vagyona, kapcsolatteremtő ösztönei
És közakarat ültette a hatalomba,
Benne az ország, végre tán' önmagát látta.

Ő volt az ura az egész, nagy délvidéknek,
Szerepe volt ebben, Szilágyi Erzsébetnek.
Volt neki ezer faluja, meg huszonnyolc vára,
Négymillió hold birtoka, ötvenhét városa.

Végre már ismét magyar „királyt” kívánt az ország,
Megválasztották Csákiak és népes rokonság.
Állást foglalt Hédervári Lőrinc a nádor,
Összefogás is megvolt, mint oly régen, máskor.

Ország irányító nemes urak mind ott voltak,
Véghez vitték magyar virtust, mind egyet akartak.
Eddig a hatalmat mások bitorolták,
Most jót, a Hunyadiak legalizálták.

Ezekben az időkben bajba volt az ország,
Szerencsére Hunyadi lett a főméltóság.
Összefogás történelmi tanulság lehetne…
A mai zavaros időkben, szintén elkelne.

Budapest, 1997. április 4. – Kustra Ferenc József