Futva jöttem, menekültem,
Hogy ne lássak emberarczot.
Fedjetek el, rejtsetek el,
Árnyas erdő, hűs harasztok.

És, ha van erőtök adni,
Világfelejtő álmot,
Hintsetek rám! Tőletek én
Egyebet már ugy se várok.

Elfeledni a világot,
Elfeledni azt, hogy éltem,
Hogy születtem, hogy szerettem,
S emberektől jót reméltem.

Fejem felett ólomszínű,
Nehéz felhők kavarognak,
Vágtat a szél, tépi, bontja,
Koronáját a vadonnak.

Mintha kegyelemre várna,
Felsóhajt és nyög az erdő,
- A halál az úr itt mostan;
Halált hord a szél, a szellő.

A halál az úr itt mostan,
S e lombfosztó némaságban
Leborulok és érzem,
Van gyönyör az elmúlásban.

Volt egy ember messze, messze,
Tengeren tul, idegenben.
Egy hibája volt szegénynek:
Sohse volt a szive rendben.

Ha öröm vagy bánat érte,
Nem kaczagott, nem kesergett.
Félre állt az emberektől,
Csengő, bongó dalba kezdett.

Édes dalba, zengő dalba.
Olthatatlan vágy sirt benne,
Olthatatlan lobogó vágy
Boldogságra, szerelemre.

Dalok szárnyán, tengeren túl
Messze földre szállt a híre,
Rá is fogta minden ember,
Hogy üvegből van a szive.

Mert ha szellő ére hozzá,
Csodálatos hangja támadt;
Mint az üvegharang, csendült
Zengő öröm, siró bánat.

A szerelmes leánynépség,
A kiváncsi asszonyfajta
Egytől egyig oda rebbent,
Vagy kaczagott, vagy sirt rajta.

Szépen szóló árva szivét
Szívtelenül kinevették,
De hogy annál szebben szóljon
Mulatozva tépegették.

Versenyeztek, hogy ki tud szebb
Hangot csalni ki belőle.
Versenyeztek; jaj, de neki
Megrepedt a szive tőle

S daltalanul, néma szívvel
Várta most már azt az egyet,
Kinek minden nóta közül
Eldalolja a legyszebbet.

Várta, várta, - s mikor eljött
Tele hittel, szerelemmel,
Rátekintett, könynye csordult;
Sirt az üvegszivü ember.

Meg se csendült a szive többé.
Köny szivárgott csak belőle:
Mire eljött, kire ő várt,
Össze volt a szive törve.

A felséges nép szent nevében
Iszik és ordit a tömeg,
Aki legjobban győzi borral,
Az lesz a szeretett követ.

A felséges nép büszke elve,
Meggyőződése eladó,
Aki legjobban győzi pénzzel,
Azé a legtöbb szavazó.

Mi bánja azt Nép ő felsége,
Ki mit beszél, ki mit igér?
Üres beszédnél, jelszavaknál
A csengő tallér többet ér!

A felséges nép igy is, ugy is
Tovább is huzza az igát,
Ez egy napon, mig megbecsülik,
Leissza legalább magát.

... Ki elveket vesz, okos ember,
De, aki elád, az buta;
Óh, nem való még jog e népnek,
Hanem rabszij és kancsuka!

Szép asszonyom, a szerelem
Ötlettelen és ócska jószág,
És mégis, hidd el, ez az egy
Hajszás valamink: a valóság.

Az ember mindent elfeled,
Élni, hazudni, halni, adni,
De csók-kérő daganata
A sírban sem fog lelohadni.

Drágám, az évek és napok,
Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
Holnap s mindig az emberek
Ölelnek, szűlnek és temetnek.

Valahogyan, valahogyan
Ezt kellene feledni máma.
Ez a kicsi kis feledés:
Ez az emberek boldogsága.

Édes, ugye, mi feledünk?
Drágám, ugye, a napok évek
Nem rontják meg a mámorunk,
Nem rontnak meg engem s téged?

Olyan mindegy, mint szeretünk,
Olyan mindegy, csókunk mifajta,
Olyan közeli a Halál
S olyan nagyszerü győzni rajta.

Ne csókolj, Miriám. Ártalmas éj ez,
Én ismerem rég. Vissza-vissza tér
Szomorú, bús, igaz mesékkel.
Ne csókolj, Miriám, csúf ez éjjel
És csókot adni vissza nem tudok,
Nem csörtet, álmos testemben a vér.
Mesélni kell ilyenkor, Miriám,
Árnyak kerengnek, rémülök, futok,
Fogj át, öledbe hajtom a fejem,
Jaj, jaj, az a sok kínos szerelem,
Amely űz, hajt olyan régóta már.
Ne csókolj, Miriám, Margit és Erzsi vár.

Akkoriban mondatott én rólam sok dicséret és gáncsoló szó.
Mondatott, hogy nagytehetségű ifjú lennék, de szörnyűképen
semmisem leszek, mivelhogy szertelenségről adtam tanúbizonyságot.

Nem adtam én ellenben e beszédekre semmit. Hajszolt, űzött a
rosszba kergető démon, s úgy hitték, hogy megöl az éjszakázás,
mivel éjszakánként a mámort kerestem, s nappal álmos voltam és buta.

Mámor-árus helyeken pedig csak rossz leányokkal beszéltem én, és
néha undorodtam magamtól, mert eszembe jutott, hogy e rossz leányok
bemocskítanak.

Május volt, és a kertben ismertem meg Erzsit és Margitot.

Ők tiszta lányok voltak, és én nem tudtam ennek folytán velük
beszélni.

Hogy ott ültek a rózsák bokra alatt, csak néztem őket. Tudtam,
hogy ők tiszták, és áhitottam fehér kezüket megcsókolni...

...Akkor éjjelen még nagyobb volt fejemben és szívemben a mámor...
És szomjas voltam tiszta kezek csókolására, és reszketve gondoltam
Erzsire és Margitra.

Égett az ajkam, szorult a torkom. Szerettem volna belekiáltani az
éjszakába, hogy én egy tiszta leányt szeretek.: Erzsit vagy Margitot...

Így jött előmbe boros pohárral az ifjú, ki szintén ott ült velünk
a padon; a rózsák bokra alatt. Lázasan, susogva kérdeztem tőle:

- Te is szeretsz?

- Igen...

- Tiszta lányt?

Súgva szólt:

- Erzsit...

S én leborultam az ifjú vállára... Lázban égve nyögtem: Szeretem
én is! Én is!... A tisztát, a szentet, Margitot...

Margit és Erzsi... Jaj, Melanie is jön,
Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat,
Beszélek véle, beszélek róla,
Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat,
Ő volt az én királynőm...

Hogy unottan köszöngetek nektek az utcán, ismerős idegenek, mit
gondoltok rólam?...

Sápadt vagyok, nehéz járású, alázatos... Mit gondoltok rólam?...

Kacagtok, fitymáltok, míg mellettetek elbotorkálok... Honnan
is tudnátok, hogy ez a sápadt, lomha, vézna ifjú egy száműzött
királyfi?...

...Az voltam én! Rongyos cipőjű, foltozott könyökű, hatalmas
királyfi. Rózsás volt az arcom, ragyogó fekete a két nagy szemem,
hullámmal csapódott fehér homlokomra fekete hajam... S a trón, a trón!
Hatalmas aranytrón ragyogott felém. Nagy volt birodalmam, csodásan
mesés nagy. A szívem, a szívem...

Az volt a legtelibb szív minden szívek között... Királynője is
volt! Megálljatok.

...Hogy ott tanítottam a kis szobában, aztán bealkonyult, szomorú
voltam volt nagyon. Künn kigyúltak, a lámpák s az én nagy szemeim
belemeredtek az emberes utcába. Mellettem a leckéjét darálta a fiú,
kiért négy forintot fizettek nekem... Aztán nagyon keserűnek éreztem a
szívemet....

Sohase fognak az én szemeim úgy eltévedni, mint akkor. Sohase fog
az szívem olyan keserű lenni, mint akkor. Sohase látom meg én többé
Melaniet, ki nénje azon fiúnak, kiért négy forintot fizettek nekem...

És nem tudom őt elbeszélni nektek. Szőke volt a haja, és könny
volt a szemében, és én nem láttam őt csak messziről...

És hogy nagy szemeimmel néztem a setétet, és hogy keserű volt az
én szegény szívem, azt nem tudhatta Melanie, mert hogy nem ő fizette
ki nékem a négy forintokat...

Én ott a setétben láttam a trónt. Aranyból való trónt, mely vár
reám, királyfiára... Csakhogy nekem a víz még bemegyen a cipőmbe, és
négy forintból nem csinálnak új ruhát. De végre is királyfi vagyok, és
majd meglát engem Melanie, és virág lesz a hajában, és könnytelen lesz
a szeme...

Így gondolám, míg nagy szemeim belemeredtek a setétbe, de
kiszakadt a lárma a közelső szobából. Mintha ugatott volna szűkölő
kutya, mintha a szívembe harapott volna valaki, és ijedten rántogattam
a leckehadaró fiú karját.

- Ki az?...

Szólt a fiú:

- Melanie sír. A néma...

...És akkor éjszaka lidérc ült reám, s egy kutya harapta a
szívemet. Aranyból való trónon láttam magamat. Jobbomon ült Melanie,
a néma, és igen-igen sírt...

Most csókolj, Miriám!
Óh, gonosz éjjel,
Bús éjjele bús, való meséknek,
Miriám, gyújtsd fel a vérem,
Jaj, jönnek a mesék, Miriám, Miriám...