Csak az tudja igazán mit jelent szeretni
ki maga is volt már boldogtalan,
ki megtanult mindent magába temetni
s mégsem adta fel álmait soha.

Csak az tudja mit jelent napfényben fürödni
aki sokáig árnyékban lapult,
s fájó szívvel is ,mindent hátrahagyva
egyedül talált rá merre van kiút.

Csak az tudja mit jelent mindent megbecsülni
ki segítő kezet sohasem kapott,
s egyedül tudott mindig talpra állni,
erős akarattal, bárhová jutott.

Csak az tudja igazán ki az igaz ember
akit oly sokan becsaptak talán,
mellette tarts ki! Ő fog megbecsülni!
Nála jobb barátot sehol sem találsz!

Anyám szemében én vagyok a napfény
amely beragyogja egész életét,
sosem kér semmit és nem is vár többet
csak jó ember legyek mindenféleképp.

Anyám szívében én vagyok a gyöngyszem
melyet úgy őriz mint drága kincseket,
ott vagyok benne mélyen eltemetve
bár nem őrizheti minden léptemet.

Anyám lelkében én vagyok a támasz
mely erőt ad néki nehéz napokon,
nem mondja mindig, titkom mégis érzem
miattam bátor! S én is jól tudom.

Anyám szemében én vagyok a minden!
Az ő büszkesége, s engem vár haza!
S bár meghálálni sosem tudom néki,
Köszönöm azt hogy értem vagy! Anya!

Magyarföld, ahol megszülettél
Meghatározza hogy mi lettél.
Csak magyar lehetsz, semmi más. .
Szívedbe ütve ősi sorsod ,
És ezt keresztként egyre hordod.
Érhet ezernyi új hatás,
Mégis maradsz minek születtél.
Szent örökség, hogy magyar lettél.


Ha a hazád ad otthont néked,
Természetes, hát sohsem kérded
Magyarnak lenni mit jelent.
A szó körötted anyanyelved,
S ha tanulod a történelmet
Megértesz multat, és jelent.
Szabad vagy végre, valahára,
S felállsz a Himnusz dallamára.


De, ha külhonba visz a végzet,
Nem akartad, és nem is kérted ,
A sors mégis ezt mérte rád.
Gyökér nélkül is talpon állni,
Idegenben otthont találni, ,
Megbecsülni egy új hazát
Elhinni , hogy boldogan élsz itt, :
Miközben siratod a régit.

Ha megpróbálsz mindent temetni,
Adyt, Petőfit elfeledni,
Eltörölni a multadat.
Új földön, új emberként élni
Magad tagadva azt remélni
Babylonban értik szavad.
Muskátli és waratah két tő,
Hiába piros mind a kettő.

Légy büszke arra hogy Magyar vagy.
Szép a világ, de bármilyen nagy
Beolvadni nem kell neked.
Neveld családod új hazádnak
De álmaid csak hazajárnak.
Neked Magyar az éneked.
Zúghat ezer nyelven a tenger,
Csak magyarul vagy teljes ember.

Őrizd híven az anyanyelved.
Cserélhetsz hazát, hitet, elvet
Élhetsz bárhol a fold szinén.
Nyelvünkben egyek vagyunk váltig,
Ápoljuk, óvjuk mindhalálig,
Áldás mely végig elkisér.
Összetartó erő és egység.
Magyarnak lenni szent örökség!

Oly egyedül vagyok,
most még a nap se ragyog.
Sok ember igaz körülvesz,
mégis a szívem oly csendes.
Távol vagy,nagyon messze tőlem,
ezért lelkem sír,és reszket.
Reggel,ha álmosan felkelek,
mindig csak téged kereslek.
Napközben se igazán lelem helyem,
a hiányod nagyon fáj nekem.
Este némán bámulom az eget,
a legfényesebb csillag csakis te lehetsz.
Nélküled alszom el sokszor,
hiányzik az,aki sokat csókol.
Szenvedek, nagyon vágyom rád,
de tudom,hogy egyszer úgy is rám találsz.

Mi szárnyal süvít így a korom
éjben mint az elme része a gondolat,
Talán az elfajzott szó a megkorcsosodó
vagy a gyilkos lelkiismeretlenségre hajlik
ölelkezőn a szeretet?

Forró izzó magja tűz és jég keveréke
Düh,robaj,füst láva hömpölygése.Ó föld!
A reménytelenség pokla fénylik itt
keletről-délre,délről a mindenségre s
zabolátlan üvölt a sátán,tép,tör,embert
lelket,fényt,akaratot,hitet, reményt rohaszt,
zülleszt egészet, Kerberoszi mélybe.

S én az ember félelem nélkül égve,
hű társaim,kérdezem-mondjátok?
Ki áll majd elébe,bűzös patkós lábára
béklyót téve, s a mindenség örvénylő
gyűlöletét szívéből kitépve,ki mutatja fel
győzelmül a fénybe,ezt az örökös emberi
rabigát, ki váltja át a szeretet erejére?!

A reménytelenség pokla fénylik itt
keletről-délre délről a mindenségre.
Háromszög,kereszt és a lélek fénye.
Én a félelem nélküli ember utolsó szívverése,
látva és megélve a földi poklot,már nem hiszek,
nem hiszek,soha,soha,soha többé,semminek..