Van még helyem e csúf világban,
hol már alig van szeretet?
Nem érzem már a melegséget,
mely a szemekben létezett.

Nem csillognak már úgy, mint régen,
s látom: oly furcsán fénylenek,
mint az átlátszó üveggyöngyök,
s közben könnyeket képzenek.

Valahol megtört már a légben
hitünk, s már régen elveszett,
valami sűrű ködfelhőben,
mely magába nyeli a fényeket.

Minek is higgyünk? A kimondott szónak
nincs már értéke, ereje,
s akikkel tegnap jót tettünk, most
azok sütnek ránk bélyeget.

Hiába vagy te tisztességes!
Nem érték már a becsület!
Aki másokat dönt nyomorba,
annak jár most a tisztelet!

(Bokorrímes)
Létünkről -nagyon hamarosan- az emberek már nem beszélnek,
Nagyjából unokák életében ismertségek véget érnek…
Ezt sokszor végig gondoltam -az éber éjszakákon- álmomban
És a lehetőségekkel keményen vitatkoztam kánonban.

(3 soros-zárttükrös duó)
Ma már nem van divat a megdicsőítő tettekről, hősi dalt írni,
Mert e modern világ erre nem alkalmas, de okos telefonozni…
Ma már nem van divat a megdicsőítő tettekről, hősi dalt írni.

Majd rólunk az ismert, tudott-közös emlékek, élet-tengerben elsodródók
Meg ismerősök, rokonok is felejtenek, életviharban elsodródók…
Majd rólunk az ismert, tudott-közös emlékek, élet-tengerben elsodródók.

(Bokorrímes duó
Gondold meg, Te is a rokonokat végleg elveszetted,
Emlékeid meg kopnak, más nem festi újra helyetted!
Egy ötvenéves távlat, emberi létben már ősidő,
Job b emlékezéshez újabb muníció nem lelhető!

{… önrímes}
Múlt emlékezettel szemben, hiába akartad, soha nem volt hatalmad,
Jelen, holnap már múlt lesz, az új nap a jövő, de hiányos a hatalmad…
Múlt emlékezettel szemben, hiába akartad, soha nem volt hatalmad.
E tág kérdéskörben a saját akaratod mit sem számít, nincs hatalmad.
Nincs olyan, hogy a köd egyszer csak átlátható lesz, nincs hatalmad.
Nincs olyan, hogy vaksötét éjben egyszer-csak látsz, ha nincs hatalmad.

Vecsés, 2021. február 1. – Kustra Ferenc József

Tudom: furcsa, mit írok,
sok ember nem érti meg,
pedig én mindegyik szóba
lelkemet írom bele.

Azt a különös érzést,
mardosó fellázadást,
amely most belülről tombol,
mint egy elsöprő hurrikán.

Tudod: a lelkembe égett
minden egyes kis gondolat,
s amiben akkor is hittünk,
amikor semmink sem maradt.

A szó, mit egymásnak mondtunk,
örökre bennem maradt,
mint egy szapora érverés,
mely dübögve bennem halad.

Érzem. És ugyan úgy tombol
bennem, bár elnyeli a csend,
de te meg kell, hogy halljad,
csak ne itt! A szívedben keresd!

Ugyan úgy, ahogyan akkor,
azon a téli éjjelen,
amikor azt hittük vége,
s féltünk, hogy minden elveszett.

Gyűlölöm! Szakad fel benned,
de közben mégis szereted,
pedig önző volt. Szívtelen, csalfa,
s meg sem érdemli, hogy szeresd.

Akadna más. Szebb is és jobb is,
kinek te lennél mindene,
s mégis: a szíved csak érte vérzik,
cafatra tépve lelkedet.

Belül háborogsz, akár a tenger,
mely dühödt hullámmal tépi meg
őrült haraggal szétcibálva,
mindazt, mi útjában terem.

Milyen önző is néha az ember!
Azt bántja meg, ki hűn szeret,
nem bánja, ha a másik szenved,
s poklok kínjait éli meg.

S ha egy másiktól visszakapja,
talán csak akkor érti meg,
milyen gonosz volt, de már késő!
Minden, de minden elveszett.

Mért érzem azt, hogy sajog a szívem,
ha úgy érzem, senki nem szeret,
hisz az enyémben oly sok a féltés,
s olyan forró a szeretet.

Hegyeket mozgatnék meg néha
azokért, kiket szeretek,
s nem várok semmit sem érte, hisz melengeti a szívemet.

Az a féltő, nagy szeretetvágyás
úgy vértezi fel mindenem,
s erőt ad, mikor gyöngül a lábam,
s nem találom a helyemet.

Jöhet vad vihar. Porig zúzva, összetépve a lelkemet,
én csak azért is talpraállok, nem ingathat meg semmi sem.

Olykor nem szólok. Félreállva, csöndben és némán szeretek,
ne tudja meg és ne érezze az, kiért annyit szenvedek.

A szeretet nem kér.
Nem vár cserébe semmit,
és amíg hűn szeret,
nem vádol önzőn,
csak reméli, majd a másik is úgy szeret.

S ha már úgy érzi nincs mért várni,
némán, csöndesen eltemet
minden érzést, mi fáj és éget,
s egyre kínozza odabent.

Csöppnyi a szív. És sokat elbír,
de ha vérzik és sebhelyes,
minden egyes szó új sebet szúr,
s halkan, csendesen megreped.

Talán a másik akkor érzi,
mikor már minden elveszett,
hogy az a szív, mely érte dobbant,
kihunyt. S örökre néma lett.