Szerelemre keltő márcziusi alkony,
Rügyeket fakasztó esti hangulat!
Járok utczahosszat, álmodozva járok
Illatot lehelő néma fák alatt.

Ide ér a város csapkodó morajja,
Zsongva tör meg itt a béke partjain,
Nem kisér utamra semmi, semmi más, csak
Szárnyukat kibontó fényes álmaim.

Álmodozom rólad, elveszett reménység,
Tovaröpült ábránd, kékszemü leány!
Kinek csüggsz te édes, forró szerelemmel,
Kinek csüggsz te mostan szomjas ajakán?

Kinek teljesült be az én reménységem,
Kié e megejtő drága pillanat?
Csend. Vigasztalan csend. Csak a járda koppan
Halkan, elhalóan, lépteim alatt.

S im az esthomályban halk suhogás hallszik,
Fiatal pár egymást átkarolva áll.
Oda simul a nő lassan a fiuhoz,
Susogó ajakkal édes csókra vár.

Asszony-e, leány-e? Nem kérdi az este,
Tündéri palástja halkan ráborul.
Gondosan elrejti a világ szemétől
A kigyulladt szivet hogyha alkonyul.

Összeforrad ajkuk s hosszu édes csóktól
A mámoros alkony szinte megremeg . . .
Tudja a jó isten, mért dobban meg szivem? -
S lábujjhegyen halkan, tova sietek . . .

Szólt a fiú: "Kettő, vagy semmi!"
És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta... késő visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
"Egy fiatal élet-remény."

A kártya nem "fest", - a fiúnak
Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!... ő vándorútnak
- Most már remény nélkül, magán --
Indúl a késő éjszakán.

Előtte a folyam, az új hid,
Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé föl a komoly hit,
S vidám zenével körmenet:
Nyeré "Szűz-Szent-Margit" nevet.

Halad középig, hova záros
Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
Tornyában sorra elveri; -
Lenn, csillagok száz-ezeri.

S amint az óra, csengve, bongva,
Ki véknyan üt, ki vastagon,
S ő néz a visszás csillagokba:
Kél egy-egy árnyék a habon:
Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

Elébb csak a fej nő ki állig,
S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
S ujjonganak mindannyian:
"Uj hid! avatni mind! vigan."

"Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!"
Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
"Egymásé a halál után!"
S buknak, - mint egykor igazán.

Taps várja. - "Most a millióson
Van a sor: bátran, öregem!" -
"Ha megszökött minden adósom:
Igy szökni tisztesebb nekem!"
S elsímul a víz tükre lenn.

Hivatlanul is jönnek aztán
A harmadik, a negyedik:
"Én a quaternót elszalasztám!"
"Én a becsűletet, - pedig
Viseltem négy évtizedig."

S kört körre hány a barna hullám,
Amint letűnnek, itt vagy ott.
Jön egy fiú: "Én most tanúlám
Az elsőt; pénzem elfogyott:
Nem adtak: ugrom hát nagyot!"

Egy tisztes agg, fehér szakállal,
Lassan a hídra vánszorog:
"Hordozta ez, míg birta vállal,
A létet: mégis nyomorog! -
Fogadd be, nyílt örvény-torok!

Unalmas arc, félig kifestve -
Egy úri nő lomhán kikel:
"Ah, kínos élet: reggel, estve
Öltözni és vetkezni kell!"
Ezt is hullámok nyelik el.

Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
Csörtet fel és vigyorgva mond:
"Enyém a hadvezéri pálca,
Mely megveré Napleont!"
A többi sugdos: "a bolond!..."

Szurtos fiú ennek nyakába
Hátul röhögve ott terem
S ketten repűlnek a Dunába:
"Lábszijjra várt a mesterem:
No, várjon, míg megkérlelem!"

"Én dús vagyok" kiált egy másik
S élvezni többé nem tudom! -"
"Én hű valék a kézfogásig
S elvette Alfréd a hugom'!"
Eltűnnek mind, a járt uton.

"Párbajban ezt én így fogadtam:
Menj hát elül, sötét golyó!" --
"Én a szemérmet félrehagytam,
És íme, az lőn bosszuló:
Most vőlegényem a folyó. -"

Igy, s már nem egyenkint, - seregben,
Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.

Órjás szemekben hull e zápor,
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.

Néz a fiú... nem látja többé,
Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrübbé, sűrübbé
Nő a veszélyes forgatag:
Megérzi sodrát, hogy ragad.

S nincs ellenállás e viharnak, -
Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. -
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, - csend mindenütt.

I

Szemedből mindent megtanultam.
Előttem nincs többé titok.
Higyjétek, hogy megbolondultam:
Azt mondom, én mindent tudok.

Öröklét, elmulás, istenség
Rejtélyeit mind ismerem.
Mind, mind együtt van, semmi kétség.
Egyetlen szóban: szerelem.

Halljátok hát, jegyezzétek meg:
Az öröklét egy pillanat,
Az, melyet egy pár szép szemfénynek
Üdvözitő kegyelme ad.

Örök időknek minden üdve
E pillanatban benne van.
És hogy ez így van fönn eldöntve,
Bölcsen van az, jóságosan.

Hosszú, unalmas halhatlanság,
Minek viselnők terhedet?
Ha ez az egy perc, oh boldogság!
Egyszerre mindent kifizet?

Az elmulás, halál? - Csalódás.
Ki szeretett, szeretve volt,
Megőrzi létét egy mosolygás,
Mint csillagot az égi bolt.

E nagy világ egy, de kicsinyben
Külön, mérhetlen millió.
A szerelem, az itt a minden,
A többi csak hozzávaló.

A méret itten nem határoz.
Nap, leányszem, kisebb, nagyobb;
Ott, honnan szerelem sugároz,
Maga a mindenség ragyog.

Oh, én világom üdvössége!
Hát ugy-e ez mind szép dolog;
De tudod-e, hogy mit sem ér e,
Csak ha te is helyben hagyod?

Ha, kinek végtelen hatalmad,
Én szép felségem, édesem,
Kizárólagos szabadalmat
E találmányra adsz nekem?

II

Tudom, hogy el vagyok kárhozva,
Mert már az égben nem hiszek;
És ami hitem elrabolta,
A föld, a föld is elveszett.

Mert már nekem a bibliából
Akárki mit mond, hiteget,
Azt olvasom két szemsugárból:
Nincs más menyország, nem lehet!

Most már tudom, együtt van itten
Mind, ami édes, ami jó.
Az öröklétből szemeidben
A rekapituláció.

Hogy is lehetne hát menyország
Az, ami pláne végtelen!
Nincs e világon több valóság,
Csupán csak egy, a szerelem.

- Oh, mennyei gyönyörüségem,
S ha ezt nekem te nem hiszed,
Nem igaz-e, hogy üdvösségem
Az égen-földön elveszett?!