Hívogat a hév? rendült romja bús, goromba, durva otthonom,

Bőröm feszíti, szívemben kongat, dörmögő zaját hordozom.

Kitörni készül, a robbanás robaja meg- megrángatja mellkasom,

De elfojtani ezt az érzést nem fogom. Nem? nem fogom!



Hagyom, míg az élet a kiszabott utamon végig nem rángat,

Rángass csak? rángass végig, mint egy ócska bábot, Bánat!

Nézz rám! Mennyi dráma! Öntudatra ébredt a gyenge játékszer,

És felrobban a hév, utat tör magának százszor vagy ezerszer!



Sodor a Sors, visz magával a sebes vízfolyam, de el nem merülök,

És mint egy gyáva legyőzött arccal a földnek el nem terülök!

Ha a nyakamig fagyott folyó folyogatja majd a torkomat,

Akkor hátra már csak egyetlen egy dolgom maradt?



Hívogat a hév, és én szabadon eresztem a börtönömből nyomban,

Mint a vad, aki saját húsára vadászik? az van a nyomomban.

Fuss szabadon erő, tépd szét éles fogaiddal a testemet,

És engedd szabadon az érzést, ami egy világot is eltemet?

(Utóirat)
Mint a varázsló, ki hisz is, nem is,
Elhagyták ember is, meg Isten is.
Súgva, mormogva, ismételve, félve
Felsuttogja vad igéit az égre.
Így mondhassam el én is titkomat,
A szó elszáll, a hús meg elrohad.
De ami szónál, anyagnál erősebb,
Megérintett s lelkem, testem merő seb,
Mint a bélpoklos, kin a Jel világít,
Úgy jelölt meg örökre e világ itt.
Láttam a titkot, s nem hallgathatok,
A Bűn füstje elfödte a napot.
A túlsó partra láttam, a sötét fény
Igézetébe, hol a láng lobogva
Kel és elalszik, Sátán csipkebokra.
A világ messze van már, iszonyú
Ólomhangon vonít a háború.
A parázs bűn perzsel mindent ma itt:
Zsidót, keresztényt, európait.
A házak ajtaját vérrel jelölték.
Akiben hinni érdemes, megölték,
Amiért élni érdemes, gyalázat.
Ágyadban dög, bűzös barlang a házad,
Pecérek kezén a hivők s a hit is.
Megnyíltak kapuid, Apokalipszis,
A vérvád vijjog a világ felett.
Aki ma csókol, holnap eltemet,
Akit ma ölelek, holnap halott,
Reggel elad, ki este ringatott.
A világ végén ülök, Babilon
Partjain, már a halált hallgatom.
Az ég, a föld, a víz mind zengenek,
Gyászoljon jól, ki világot temet,
Sirasson jól, aki mindent sirat,
Amit ma toll ír, mind sírfelirat.

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
a s víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

Még egyszer sem mondtam:
hiányzik csókjaid
tengere
mikben eltűnt mindig
a szürke napoknak
hazugságtól zsúfolt
rendszere.

Sötétlő éjjelek
mik vesznek most kárba
nélküled.
Várok rád hiába
és csöppet sem nyugszik
a kitörni vágyó
kéjület

mi bennem izzva forr.
Már nem érdekel ha
hibázol.
Létem árva egén
illatod idézem
egy meleg nyári nap.
Hiányzol.

Bolond, ki földre rogyván          fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként          mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,          mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,          maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?          még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony           s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,          mert ott az otthonok
fölött régóta már csak          a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,          eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos          a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:          nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,          s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor          a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,          míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna          az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök          ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén          a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan          a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még!          a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,          kiálts rám! s fölkelek!