Kellesz nekünk, karácsony!


Kihalt utcákon pislákol a remény,
feldíszített tereken csak szél zenél,
hó sem esik, szürkén ásít a város,
- én halkan kérdezem hol a karácsony?
Ott van, nézd!- ott hol a szeretet nyílik,
zárt ablakok mögött aranylón izzik,
nem kell a pompa, elég a pillanat,
melenget, izzik karácsony csillaga.

Mézillatú szobákban mosoly ragyog,
fenyőágon gyertyalángú csillagok,
gondbarázdált arcokon éledő hit,
angyalkezek hintik remény gyöngyeit.
Lassan szétterül lelkünkben a béke,
ezüstfehérben újra jóság ébred,
- és súgva kérdezem ez a karácsony,
ez, mikor az ünnep ölel magához?

Lassul a világ, az idő szinte áll,
a félelem, aggódás még meg-megáll,
temérdek könny, és fájdalom kíséri,
halvány még a remény, mégis megérint.
Szívünkben békésen szuszog az ünnep,
szelíd csend vigyázza meghitt percünket,
- mégis kérdezem, hol van a varázslat?
Fehérlő függönyök rejtik a választ.

Fűtött szobákban a lebbenő árnyak,
dobbanó szeretetgömbökké válnak,
pillanatokba karcolva a csodát,
ajkak rebegik a hálatelt fohászt.
Zúzmarás éjben, fenn a bársony égen,
feldereng egy csillag tündöklő fénnyel,
- ilyen a karácsony,- csendes békesség,
vele hit, remény, szeretet lépdel még.


2020.12.15.

Septolet)
Ködben vagyok,
Emlékezni tudok,
Akarok!
Nem papolok.

Víg vagyok,
Ködöt találok!
Így nem botorkálok!
*
(3 soros-zárttükrös)
Rosszul aludtam, fölkeltem és elindultam én az erdőbe,
De szembetaláltam magam… belementem vak-sűrű, friss ködbe…
Rosszul aludtam, fölkeltem és elindultam én az erdőbe.

Még bennem van szép az éji álmom,
Akkor még nagy napfény volt a tájon.
Visszatérnék, az egy szépséges álomvilág,
Ez, mi körülölel maga a ködös világ.

Emlékemet akartam kergetni a régi, erdei sétányom,
Le is akartam ücsörögni, mélázni az erdei tisztáson…
Most azonban az lett a helyzet, nem is tudom, hogy "vakon" merre menjek,
Biztos, hogy előre van az erdő, de félek, nehogy egy fának menjek.

Nem látok semmit!
Nem hallok semmit!
Autók sem járnak, ködös csend honol,
Ez a csend most megtartón, belém karol.

(3 soros-zárttükrös)
Jobb lesz nekem, ha emlékeimet a melegben-fotelban élem meg,
Az bár nem lesz élethű, de ott a melegben, fával nem ütközök meg…
Jobb lesz nekem, ha emlékeimet a melegben-fotelban élem meg.

Vecsés, 2020. november 17. – Kustra Ferenc József

Reggel korán piacra mentem és a ködfátyol, mint táncos jól ki is tett magáért!
Néha eltűnt, visszahúzódott, ilyenkor a kelő napnak bő helye volt magáért.
Én a reggeli pirkadatba néztem, a fejem is jól arra fordítottam,
Mire a piacra kiértem, arcon kipirosodtam, pirospozsgás voltam.
*
(3 soros-zártükrös)
Már a piacon kemény, zömök ködfelhő fogadott,
Semmivel nem törődött, kicsit sem alkalmazkodott!
Már a piacon kemény, zömök ködfelhő fogadott.
*
(anaforás, 3 soros-zártükrös, önrímes)
A köd, a pirkadati napfénytől rózsaszínnek látszott,
A napfény velem fúzióba lépett, arcomon látszott…
A köd, a pirkadati napfénytől rózsaszínnek látszott.
*
(Bokorrímes)
Bevásároltam, de az utcákban hazafelé, hol volt köd, hol eltáncolt,
Ahol nem volt, ott napfelé fordultam, de ködfátyol rendre visszatáncolt.
*
(Leoninus)
Otthon elsőnek a tükörbe néztem, pirospozsgám maradt, ezt reméltem.

Vecsés, 2016. december 26. - Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

Fakeresztek, márványoszlopok,
Halottaim közt, körbejárok.
Kicsikét könnyeztem,
Zsebkendőm elteszem.
Éppen van temetés... virágok.

Éreztem a síroknál… vártak.
Meghallgattam... Nem válaszoltak…
Tolultak emlékek,
Körbevettek lelkek.
Míg élek, ne félj, látogatlak.

Mikor kijövők beszélgetünk,
Fontos, hogy néha együtt legyünk…
Elmentél, hiányzol,
Majd jövők… Te várol?
Életben nem menekülhetünk...

Vecsés, 2020. február 2 – Kustra Ferenc József
„Várol” = vársz! Régies szóhasználat!

Ismét itt ülök a sírodnál, nézem a piciny gyertyafényeket,
Bennem motoszkál: míg éltél magadra hagytunk egyszer is tégedet?
Hogy is volt nagyon régen? Felkeverem én a régi emlékeket…

Körül nézek és fényekkel elárasztott a sírkert,
Bánat itt is sokra számít, mint vért nem véd és nem ment.

Az időmnek hálója, rám van terülve, hordozom,
Én még élek és a keresztem magam is hordozom,
Amikor van lehetőségem... fényben forgolódom….

Majd lehet, hogy fénnyel írok a reménynek,
Szállj vissza hozzám, megírom a légtérnek,
Az élet ilyen, fáj, drukkolok, léleknek...

Te, meg én itt a sírodnál, hiába álmodunk,
Halál közbe szólt, ő lett a mi közös fátyolunk…
Együtt, mi már sehová… soha el nem szárnyalunk…

Elmentél, Te már bizony, igen... nagyon sok éve,
Csillag lettél, fölnézek és látom ott a fénye…
Álmaimat őrződ, de én nem tudom mi végre….

Itt ülök a padon, gyenge szellő engemet simogat,
Tudom, hogy erőlködik, de nem leli a vigaszokat.
Próbáltam én, de már biz' nem megy,
Elhordani való aranyhegy...

Nélkülem alszod az örök álmodat
Te már nem is elemzed a vágyadat.
Te az utadat odafönt járod,
Neked már ott van saját világod.

Sok-sok viaszgyertya fénye bevilágítja a sírkertet,
Az ember árva, fölöttébb röpke élte nem ad ihletet,
Hogy gránitnál felülbírálja, amikor nagyon kétkedett!

Kőre csöppen a majdnem súlytalan gyertyaviasszal,
Sok-sok, régen elzárt emlék is jő tele malaszttal.
A múlt feltüremlik, remegve jön, nagyon zajtalan
A szép emlék kivirágzik, maga a tudattalan...

Már beesteledett, lassan indulok hazamegyek.
Otthonra még egy szál sárga rózsát -virágot- viszek…
Kedves halottaim emlékére,
Kicsiny mécsest gyújtok még estére…

Vecsés, 2015. augusztus 1. - Kustra Ferenc József