Látunk egy közeli háborút, mert fölütötte a fejét a -majdnem- világháborús világhelyzet…

Úgy hallottam, a háborúk nem törvényszerűek, de szükségszerűek…
Úgy hallottam, a háborútól ódzkodnak a jó emberek, kezdik a rossz emberek.
Úgy hallottam, hogy a poéta határolodjon el, de harcoljon a verseivel…

A környéken naponta van belövés. A mi házunkat nem lövik, biztos kevés…
A környéken naponta hull bomba. Közben meg én vagyok a környék írója…
Csak ülök a teraszunkon, hallom a süvítést. Csak ki döntse a kerítést…

Most nincs is sok kedvem írni, jobb lenne baltával fát fűrészelni…
Én bizony a szeretet embere vagyok, közben egy háborús környezetben lakok…
Süvít megint egy rakéta, ez nem a háborús szeretet harca…

Egyáltalán minek a szeretet, ha nem élhetek vele, Még szólnak egy bombának, le vele…
Rokonaim nincsenek is, de vannak közelben távoliak, lelkükben még távolabbiak…
Azért van négy unokám, hogy ne szeressenek? Az ágyúlövedékek majd megszeressenek…

Én írásfüggő vagyok… most erre jön a süvítés, éppen a szeretetről írok, nincs mentesítés…
Nem sikerült a telitalálat, ezt kéne megírnom? Harcom egyedül-magamban tovább vívom…
*
(Senrjon)
Kit szeresek, ha nincs kit?
Hallom, front most ideközelít…
Magány… sorstalan!
*
Szeretetlenség bomba!
Gyertyám is ég! Betalálhatna…
Magamnak élet!
*
Párom, meg a légnyomás
Összeölelkeztek. Mi ez más…
Társas magányom.
*
Vagy vinnének kis a francba a frontra? Ez az, a halálnak volna friss lakoma…
Hmm… öreg vagyok a frontra nem visznek úgysem, nem kell a személyem…
A háború szomszédságában élni, azt a sok rothadt port folyvást lekefélni…

Ma délután le is eresztettem, mint a kiszúrt lufi, ha valaki látta, akkor ő kandi…
Itt ülök egy kisgatyában a teraszon, élet rám erőlteti magát… ha nem akarom…
Hazafiként a frontra menni, az a valami! Bírnám, ha besorozna valami.

Már föltalálták a zipzáras-fekete nylon zsákot. Én meg itt írom a poéta másságot.

Le kell írnom, a tetves háborút a gazdagok jól elkezdték, hogy új ország építtessék…
De a sok magára maradt özvegy és leánygyermek… férfi nélkül új hazát, hogy építenek…
Én itt vagyok a teraszon magányomban tollal, papírral! Halál sem akar találkozni ficsúrral…

Szeretetlenségben, persze a háborúba nem szerettem bele, ő sem szeret engem, ez nem mese…
Ma délután egy „kolléganő” keményen átölelt. Tán’ megmutatta, hogy ez tőle kitelt…
De embernek női szeretet bizony nem csak ennyiből áll. Pörkölt-nokedli nélkül elmáll…

A háborút nem szerethetem, nőt nem szerethetek. Az utca tele van özveggyel, gyerekek…
Bumm! A szomszéd házra nézek, portól nem látom. Aztán a nincs a látomásom…
Véget érhetne ez a totális pusztítás, egy nőt a hátamra vehetnék, mert nekem van lakás…

Jézus! Egy sorozatvető egy már félig ledőlt emeletest lekupacolt! Tőlem kéz háznyira elpucolt…
Atya Isten! Egy vadászbombázó telibe kapta a panziót… Tőlem száz méterre ledöntötte, mint legot…
Akkor már olthatom el a gyertyát? De akkor, hogy kapják telibe a gyertyát…

Élni kéne még, ha van rá lehetőség, de ha lehet is minek… véli a sorslehetőség…
Egy szó, mint száz, biztosa sokan gyűlöljük a más háborúját, Abbahagyni(!) a nemjóját!
Én még maradok, kéne valakit szeretni… Jó tanácsot nem kérek, hülyén jönne ki úgy szeretni…

Vecsés, 2023. június 7. – Kustra Ferenc József - íródott: a világ, az emberiség jelen történelmi helyzetéről, leoninusban és senrjonban. A TV -kben, több csatorna is leadja ezeket… naponta videókon…

Ne hidd kicsim, hogy nem szeretlek,
csak olyan messze vagyok!
Nem tudok hozzád közel lenni,
és félek: sosem tudok.

Tengernyi gond, mely húzza a vállam,
s ledobni mégsem tudom,
bárhogy próbálom. Béklyóba zár, és
úgy érzem: megroppanok.

A távolság szinte éket ver közénk,
de mégis: úgy féltelek!
Mint a szekrényem mélyén őrzött
értékes emlékeket.

Mint a hegedű elszakadt húrja,
nélküled olyan vagyok,
ajkamról nem csendül többé víg dal,
és olyan üres vagyok.

Repülnék hozzád, mint a szélvész,
mely néha olyan heves,
hogy tövestől tép ki fát és bokrot,
míg végül utat keres.

Ne hidd kicsim, hogy nem szeretlek!
Úgy fáj, hogy messze vagyok!
Bármi is jöjjön, tudnod kell, hogy
Szeretlek! Nagyon- nagyon.

Embernek maradni e bűnös világban
néha már annyira nehéz,
mint megragasztani egy cserép dísztárgyat,
amely már porlik szerteszét.
Mintha süket füleknek szólnál!
Bármilyen hangos a beszéd,
nem sérti fülét. Meg sem hallja,
bármilyen szépen beszélsz.
Embernek lenni érző szívvel,
amikor nincs már remény,
s kétségbe esve vigaszra várni,
ne tudd meg, milyen nehéz.
Mégis: próbálj meg ember maradni!
Ne állj be azok közé,
kikben lassan már több az állat
ma. Mint az emberi erény.
Te csak menj tovább emelt fővel,
s mutasd az utat. Ne félj!
Mindig lesz, aki úgy követ majd,
Akár az árnyék a fényt.

Nem szerettem így senkit a földön,
s félek. Félek, hogy elveszel,
mint az árnyék a vaksötétben,
mit az éjszaka eltemet.

Magamban látom most is arcod,
olyan furcsa most énnekem,
mintha valami láz gyötörne,
és most annyira féltelek.

Nem mondod el. Én mégis megérzem
rögtön, ha valami bánt,
olyankor halványul a fény is
szemedben, s nem nézel rám.

Gonosz a sors, és ezernyi gondot
rakott a vállunkra már,
szúrós tövisét egyre nyomva
bőrünkbe, s annyira fáj.

Mégis átvenném vállaidról!
Az enyém megszokta már,
de nem tudom. S annyira kínoz,
szinte a húsomba váj.

Imádkozom. Kérem az Istent.
Ne rakjon több súlyt reánk!
Oly sok a gonosz! Mért nem rakja
azokra, kiknek kijár?

Néha oly nehéz erősnek lenni,
roskatag lábunk megremeg,
ahogy a szél fúj a zizzenő fák közt,
megrezegtetve a levelet.

Néha annyira nehéz a súlyunk,
mégis küzdünk, mert érdemes.
Hiszen nekünk kell új erőt adni
azoknak, kik oly kedvesek.

Mellettük lenni, mikor a hajnal
kibontja első sugarát,
s csillapítani fájdalmát annak,
ki már attól fél, nincs tovább.

Biztatni kell, hatalmas hévvel,
saját erőnkből adva át
mindaddig, amíg érezzük azt, hogy
újult erővel küzd tovább.

Meg kell ragadni minden percet,
s míg van a lelkünkben lázadás,
le fogjuk győzni bármi áron,
a feltornyosuló akadályt.

Úgy ébredjünk fel minden reggel,
hogy higgyük: azért is van tovább!
S minden apró kis kézfogásban
érezzük azt, hogy mily csodás.