Furcsa játékot űz velem az élet
Sorakoznak az eltűntnek hitt emlékek
Mintha minden nap új fiók nyílna
Egy-egy tört pillanat a vállamat húzza
Felötlik mi voltam, s mivé lettem
Hideg a kezem, a szívem, a lelkem
Házam ereszén pattog a semmi
Jó lenne futni, örökre elmenni
Pörög, fel-le lódul bennem egy hinta
Kattog az agyam, súgja: palinta
Megtört szemem távolba pislog
Homlokomon hatalmas billog
Tudatom recseg, roszog: rossz kerék
Úgy sötétül mint viharos éjen az ég
Keresztül- kasul néha felvillan
Csetteg-csattog, aztán kisül, elillan
Kétségtelen: ez már a vénség jele
Másfelé kacsingat a sors kegye
Súlytalanná váltam mások szemében
Nem búcsúzok, csak meghalok szerényen

Ahogy közeledett a húsvét, a mi nyuszink nyűgös lett.
Persze jogos is, mert neki meg a munka közeledett.

A nyulam-bulam, már húsvét este eltűnt,
Csak hagyott egy kis cédulát, ami feltűnt,
Mert az ajtóra szögezte, hogy elment a melóba,
Ha reggelre télutó lenne, keressük a hóba…

Hogy a macska rúgja meg ezt a húsvétot
Mi aztán most várhatjuk az ajándékot…
Mi hogyan kapjuk meg, ha saját nyulunk éppen máshol kézbesít!
Meló fontos! Ránk, meg akik etetjük, nem is gondolt egy kicsit?

Reggel én jó korán felkeltem ideges éjszaka után…
Nyúl a ketrecben elnyúlva... a fárasztó éjszaka után,
És látom, beste, teremtette, kirakta az ajándékokat,
Az udvaron fészkekbe, nem elfeledve el a háziakat.

Szabad-e hát történetem után, lányok-asszonyok
Elővennem a szagos vizem, mert most locsolkodok…
Mosolyogtok ti, majd tőle télen is és nyáron...
Ha ügyes voltam, kérem én a piros tojásom…

Vecsés, 2014. április 30. – Kustra Ferenc József

Hétköznapi pszichológia

Nemrég kezed fogtam… Cilikém.
Szerelemmel néztél… Cilikém!
Reggelre nem voltál,
Innen elloholtál!
Hova lettél? Hiány: Cilikém!

Este ülepedő sötét volt,
Szerelmünk… igen összehangolt!
Én kielégültem,
Éltem veled élem…
Aludtam, mint a bunda, álmom volt.

Reggel nem hallottam szuszogásod,
Eltűnt: mosolyos suttogásod…
Nem gondoltam volna,
Hogy ily’ mese volna…
Valóságra ébredtem… zárod!

Vecsés, 2020. január 7. -Kustra Ferenc József- íródott: LIMERIK csokorban

Kedvesemnek…

(anaforás, háromszoros belsőrímes és 3 soros-zárttükrös leoninusban)
Állandó reményemmel a délibáb csodát várva, kapaszkodok ’fűbe, fába’,
Állandó reményemmel a csodára várva, belepistulok a várás-lázba…
Állandó reményemmel a délibáb csodát várva, kapaszkodok ’fűbe, fába’.

(senrjú trió)
Kérem Istent, szeressen,
Hozzám jó legyen… kedves is még!
Tán’ nem délibáb?

Kérem Istent, tegyen jót!
Jaj! Ruhámat már szél ne tépje…
Tán’ nem délibáb?

Istenem már jó legyen…
Lelkemet már mi sem rongálja!
Tán’ nem délibáb?

(HIAQ)
Álmodok én minden
Jóról, szépről, közelségről.
Nem ily’ a délibáb?

(3 soros-zárttükrös)
Kedvesem, ezt te róttad rám,
Így az utam vad makadám…
Kedvesem, ezt te róttad rám.

(HIQ)
Eltűnt vagy
Jöjj, újra ide.
Mért’ tűnt… vagy?

(Septolet)
Gyere vissza,
Ne szórakozz Cica
Vár lelkem vissza!

Imádlak,
Komállak,
Várlak.
Úgy hiányzol szobámnak!

Vecsés, 2017. június 18. - írtam: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi lélek-sikolyként, mert a kedvesem csak úgy elment… itt hagyott.

Tétova éjjelek megtestesült álma,
melyeknek száma már szinte végtelen,
színessé tették annyi éjszakámat,
de reggelre már csak puszta képzelet.

Olyan jó lenne emlékezni rájuk,
de messzire tűnnek, mire ébredek,
s nem marad más, csak halomba hullt álom,
melyre már alig emlékezem.

Mint ifjú koromra, melyben annyi álom
terített elém színes képeket,
mégis kifakult. Szürke por takarja,
s már csak álmaimban emlékezem.

Akkor még mindent más színben láttam,
s azt hittem, talán el is érhetem,
de eltűntek, mint a szappanbuborékok,
mit a levegőbe eregetek.

Ma már nincsenek rózsaszínű álmok,
tétova éjjelek, minden elveszett,
most oly mélyen, szinte álom nélkül alszom,
s néha félek: már fel sem ébredek.