Kardot rántok, táj még hum.
Fényezni kéne, még berozsdáll!
Nem jő segítség?
*
Kardom, később is rántom,
Akkor már az utcán van mozgás!
Csak nincs segítség?
*
Kardom kirántva, tokja
Meg nincs is, magam erőlködők!
Kén? már segítség?
*
Kardom, oly? türelmetlen,
Már vagdalkozna, bele szúrna!
Nem kén? segítség?
*
Kardom kísér, elmegyek.
Erdei kispad? álmodozás!
Harchoz? segítség?
*
Kardom, ma is csak pihent.
Hiánya: vér nélküli ?jó- harc!
Fekszek? segítség?

Vecsés, 2020. november 17. ? Kustra Ferenc ? Emlékképek? íródott; anaforás senrjon csokorban és versszakos önrímbe. Rímképlet: 7-9-5 Hum = tájnyelvben: alszik.

TÜRELEM

Türelem szép erény,
Az idő gyorsan halad,
S korom már előre haladt.
Baj-e, ha tudni szeretném,
Vár-e reám szép remény.
Fájó sebeket lezártam én,
Bezárult lelkem oly könnyedén.
Akaratom ellenére megérintettél,
Most félelem járja át szívem,
Talán ez is reménytelen.
Te, ki most ajtóm előtt állsz,
Várom, kopogtass talán.
S, ha nem kopogtatsz, én elmegyek,
Ért csalódás eleget.
Érzelmeimnek teret,
Többé nem engedek.
Elfojtom pislákoló lángot szívemben,
Elkísér téged baráti szeretetem.

Nem vagyok más, és nem vagyok rosszabb,
mint bárhol máshol az emberek,
ember vagyok csak. Oly sok hibával,
fogadj el így, és így szeress.

Ezernyi seb, mi úgy ég most bennem,
mint a láng, amely megsebez,
vöröslő nyelvét rám öltögetve,
összeégetve mindenem.

Mégsem az fáj. Most te fájsz úgy nékem.
Hiszen te voltál mindenem!
Hozzád szólt minden imádságom,
minden felvirradt reggelen.

Szerettem volna tenéked adni
mindent, de nem volt semmi sem,
amit adhatnék, csak a szívem,
azt törted össze teljesen.

Nem volt kincsem. A gazdagságom
szívemben hordtam, bár neked
kevés volt. Ma már én sem kellek.
Mért is kéne egy nincstelen?

Mért olyan bűn? Hisz te is hibás vagy!
Nem tökéletes senki sem.
Megbocsátottam minden bűnöd,
mégsem akarsz most látni sem.

Majd keresnél. Talán még sírsz is,
de már késő lesz, elmegyek,
megdermedt ködbe burkolózva,
akár a kóbor fellegek.

S akkor, mikor majd nem találsz már,
akkor érzed majd, mit jelent,
s mennyire fáj, hogy eldobtad magadtól
az egyetlen embert, ki szeretett.

Elmegyek messzire
s nem biztos hogy visszajövök
ki látott, s lát
remélem megjegyez egy életre

Ha visszajövök fel ismersz e?
elfelejtetted e arcom?
sok időt voltam oda
s már ismeretlen vagyok

Mágváltozok s felnövök
nem leszek már gyerekes
s belsőleg se ismersz meg
de bennem maradt akit ismertél.

Jön a verőfényes karácsony,
Itt délen, nincsen zúzmara.
Ha mégis havas ünnepre vágyom
Lélekben, elmegyek haza.

Kicsi falum a Dráva partján,
Oda repülni volna jó.
Végigmenni a régi utcáná
Talpam alatt ropog a hó.

Felébredni a harangszóra
Fagyos, adventi hajnalon.,
Sietve rorátéra menni,
Nyomot hagyni a friss havon.

A templomajtó nyitva, tárva,
Kihallatszik az orgona,
S a Jézusváró régi ének:
Harmatozzatok... dallama.

Benn énekszó és gyertyaillat,
Oltár előtt térdel a pap.
Szívünk megtelik imádsággal,
Karácsonyváró áhitat..

Gyermekkori álomvilágból
Magamhoz térek hirtelen.
Eltünt a hó, s a gyertyaillat,
Csak az áhitat maradt velem.

Szívünkben várjuk a karácsonyt,
Mindegy, hogy otthon hol vagyok.
A betlehemi fényes csillag,
Mindenütt egyformán ragyog!.