Ujra elmúlt egy születésnap,
Búcsút mondtam egy újabb évnek.
Hirtelen megüt a valóság...
Lassan elmúlik már az élet?

Uram, szeretnék még pár évet,
Erőt, hogy hordozzam a terhem.
Még nem végeztem el a dolgom,
Nem vált valóra minden tervem.

Ahogy futva szálltak az évek,
Az élet útja nem ment könnyen.
Még nem mondtam ki minden jó szót,
Még nem sirtam el minden könnyem.

Uram, még egy kis időt kérnék,
Pótolni minden mulasztásom.
Szeretni azt is aki bántott,
Panaszszónak tartani vállam.

Jó lenne még napfényben járni,
A mosolyt mosollyal fizetni.
Oszinte visszhangra találni,
S végre aratni, nem csak vetni.

Uram, mikor elmúlik minden,
És visszanézve rájövök csendben,
Hogy délibáb volt bánat és öröm,
A szívárványhídon hozzád érve
Csak annyit mondok majd: köszönöm.

Neked csak játék kell,könnyű préda,
azt hitted én is az vagyok,
azt hitted néhány kedves szótól,
s ölelésedtől elolvadok.

Neked csak játék,nekem több kell!
Lábtörlő nem leszek senkinek,
vagy szerethetsz,és engedj szeretni,
vagy ha nem, messzire elmegyek.

Neked csak játék, szenvedély kell,
míg kitombolod a vágyadat,
azután eltűnsz mint a villám,
s nem számít már, mi itt marad.

Neked csak játék! Nekem az élet!
s nem várok hazug bókokat,
csak úgy szeress ,ahogy szeretnéd
hogy másoktól is visszakapd.

Egymagamban üldögélek
úgy taszít ez a kórházi ágy,
s meg se hallom félelmemben
a nővérke hívó szavát.

Oly sokat kibír az ember
bár belülről tombol talán,
magába fojtva minden érzést,
amíg fel őrli önmagát.

S mikor már nem bírja többé
bilincsként húzó terheit.
csak törölgeti két kezével
arcára hulló könnyeit.

Most félek csak, talán már késő!
Míg másokat foltoztam talán
észre sem vettem fölöttem
a vészjósló ,harsány károgást.

S most vajon aggódnak értem
kikért oly sokat tettem talán?
Réges- régen messze tűntek
s nem maradt, csak a kórházi ágy.

Oly régen élek ezen a tájon
azt hittem mindig itt leszek,
hányszor félretoltak,hányszor félreálltam,
de mégsem hittem hogy végleg elmegyek.

Oly régen élek ezen a tájon
itt születtem,és itt voltam gyerek,
ó mennyi emlék,mennyi édes álom,
melyet feledni nem tudok sosem.

Oly régen élek ezen a tájon,
s most fájó szívvel mégis elmegyek,
magamban temetve minden régi álmot,
s nem viszek mást, csak emlékeimet.

Félhomályban üldögélek,
hozzám halkan szól a csend,
itt most csendben van a lélek,
fejemben honol a rend.

Szárnyakat bont gondolatom,
járom csillagutamat.
Igaz álom, vagy valóság
teljesíti vágyamat?

Félelmek és rút rémképek
nem feszítik agyamat,
csendnek hangja andalító,
elhagyom tudatomat.

Fény ösvénye szólít engem:
Utamat Neked adom,
lépj rá bátran, nem kell félned,
itt örök a nyugalom!