Nézd Uram, az összetört szívem és az életem
Sír,gyászol árva sorsáért
Csillagok könnye hull bánatáért
Kínjai faágként hajolnak e nyomorult világra.



Fájdalmam vörösre festi az eget
Nézd Uram,nézd a szívemet!
Magamban hordom elfoszolt semmimet
Siralmaim éjét boldog emlékeimet.

Nézd Uram,nézd a szívemet!
Forró gyilkos örvények csalták
De hamisak nyelvén csak dadogni lehet
Nézd Uram,nézd a szívemet,mert
A vért,a vért,a vért, szent csókokkal,vágyakkal égettem meg.

Nézd Uram, a szívemet!
Útóljára még tüzes véres rút lángokat vet
Megpatkolt szilaj paripám hátán
Bíbor égbe lovagolván
Arcom kihűlt látomás lesz.
E halálig vívott szerelmes küzdelemben.

Ott ült elöttem a padban Anna,
a szerelmet bennem kicsalta;
de nem tudtam hogy mit tegyek,
éretlen voltam és gyerek.
-... mi az amitől szenvedek?

ez nem a szerelemnek gondja,
hogy az éretlenséget foltozza.
a szerelem szerelmet követel;
nincs a kompromisszumnak helye sem
csak egyet akar és más nem kell.

esélyünk sem volt - tudom most,
a szerelmem is titkos volt.
és jó hogy így lett - mert ugyebár;
az éretlenség volt a határ,
maradtam a titoktartásnál.

a szerelem ellensége...
ma is magam véleménye:
a szerelem jobb ha titok,
elronthatod ha elárulod
- ha mivel jár, nem vállalhatod.

Szabadon szeretnék szállni
úgy ,ahogy eddig még soha ,
hogy ne tartson vissza senki ,
s ne törjék szárnyamat soha .

Szabadon szeretnék szállni ,
akár a nyári fellegek,
melyek hirtelen eltakarják
a napsütötte kék eget.

Szabadon szeretnék szállni
szelek szárnyain csendesen ,
hogy ne tartson vissza majd senki
amikor végleg elmegyek .

Szabadon szállok a szélben
ledobva minden láncomat ,
s nem fogok sajnálni semmit,
ami utánam itt marad.

Ha kézbe veszek egy könyvet,
Ugy érzem , rögtön könnyebb,
A gond is messze száll,
Kezem végig simítja,
Aztán mohón kinyitja,
Mert nem tud várni már.
A könyv lassan nyíló virág,
Színes, rejtelmes új világ.

Elém tárulhat sok titok,
A tudás, amit áhitok.
A könyv mindig megértő.
Ezerarcú az ismeret,
Meg kell ragadni míg lehet,
Tanulni sohsem késő.
A könyv egy csodás kincsesláda,
Ki mit keres azt megtalálja.

Régmúlt idő, történelem.
Elmerülni a végtelen
Időknek gyors futásán.
Néha, a téma képzelet;
Jövőben járó képeket
Hoz gondolatok szárnyán.
Betűk sorát ha olvasom,
Mint gyöngyszemek a gyöngysoron.

Szeretem a költészetet.
Megdobogtatja szívemet
A sok verses talány.
A rímek dalolnak, élnek
Táncolnak és zenélnek,
Ennél szebb nincs talán.
A vers lelkét ha megtalálom,
Elandalít mint édes álom.

Ahány könyv, annyi új varázslat.
Ha olvasol, benned szétárad
A szavak bársonya.
A könyv olyan mint jóbarát,
Szeresd, tiszteld minden sorát,
Nem csalódhatsz soha.
Megnyugvást, békét, és örömet ád.
Könyv nélkül üres lenne a világ.

Reményeim mezején egy földbe vájt ásó. Elutasítás, ó miért jöttél át határomon? Ott álló határőr mire jó, ha jön az ár? Te zúgó habok közt behajóztál, s mosolyom száraz farönkként csapódott partnak. Valahol boldogságot aratnak, itt kiázott mederben csak csupasz magon matatnak. S, ha e föld volt is művelhető, most a sok száz hold csak madáretető. E tető csak feledhető emlékek tárházának takarója. Miért oly kevés az, ki másnak jóakarója? Bágyadt madárijesztőként húzom magam karóba, karomból kiálló tű, csak széna.
Özönvíz után lángörvény, düh az, mi földemet pusztítja, s fent gyűlő füstfelhőből nem jön csillapító eső. S ő végignézi. A hullámok sodrója, tűz csiholója.

Csak az idő képez termékeny humuszt, ott hol ezelőtt szerelem írt pusztító himnuszt. S én várok. Várok új hangra, hogy megváltást hozzon! Lelkesítsen! Művelésre bírjon!
Haragot oldó óda sózza élettelen telkem. Hangszeretetem ment meg, s nem a kábszerelmem! Búsan virágzó stróFáim növik körbe akkordpalotám. Egy-egy bund a bundám, ám nem öltöztet úgy, mint a jól csengő szinkópa. Reményeim rétjén újra lehet színpompa, boldogsággal szinkronban, ha már bánattá vált öröm nem szárad ár söpörte kövön, a sok magánnyal táplált madár nem más csak árny már, ha dühtől perzselő tűzvész végső szikrája is elvész. Ekkor lesz a föld termékeny, szorgos a rest, új hajnalba így fordul az utolsó könnyes est.