Drága kincs vagy te, s szívemnek minden dobbanása,
a perctől amikor megtudtam, engem választottál Édesanyádnak.

Amíg szívem alatt hordtalak, ott is óvtalak, védtelek, s becézgettelek téged.
S mindennél jobban vártam jöttödet, szerethesselek amíg csak élek.

Amikor megszülettél elállt a szavam,
olyan voltál mint egy Angyalka.
Fent mosolyogtak az Angyalok,
s súgták mily csodaszép kisbaba.

A perc minden álomnál is szebb volt,
amikor először karomba vettelek.
Sok puszival, s öröm könnyekkel mondhattam, hogy mennyire szeretlek.

Azok a drága kis kezek, azok az ölelő karok, bearanyozták életem.
S a legboldogabb emberré tettél, szívem, lelkem örül hogy te létezel.

Oly sokat becéztelek, pusziltalak, öleltelek, de sokszor virrasztottunk át éjjeket.
Amíg ekkora lettél, s ilyen gyönyörű, talpraesett, fiatal nővé értél életem.

Köszönöm a drága Jó Istennek, hogy vagy,
hogy én lehetek az édesanyád.
S ígérem amíg csak élek, s a síron túl is szeretlek, s vigyázok mindig rád.

Kívánok neked Nagyon Boldog Születésnapot kislányom, s minden szépet te drága.
Ez a te napod én ilyenkor elérzékenyülök, mert
ma született életem csodája.

(végső emlék a feledhetőnek)

Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.

Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.

A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.

Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.

És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.

A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.

Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -

Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...

Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.

Pest-Buda 2013-2026.

(Női tapasztalatból írt társadalmi látlelet)

Rövid ezen versem, elmesélem női létet,
Hogy igaziból megtudd, mi az a női élet!

Mikor megszületünk, már megvan a vétkünk:
Nő lettél, kislányom, hát viseld a létünk.
Masnit kötnek hajunkba, mosolyt tanul arcunk,
„Légy majd kedves, csöndes” – ezzel sulykolják agyunk.

Főzőcskézni kell, babát nyomnak kezünkbe,
Hogy később majd másnak főzzünk reggel-este.
Iskolába járunk, okosnak tanulunk,
De ne villogj túl nagyon, csendben maradunk.

Ha szorgalmas vagy: stréber, ha szép: butácska,
Ha sírsz: hisztis vagy, ha nem szólsz: mulya lányka.
Ha mindent kibírsz: azt mondják, ez a dolga,
A világ terhét is, mosolyogva hordja.

Masni, szoknya, mosoly, jókislány,
Ne mássz fára, ne vitázz, ne légy túl vagány!
Ha hallgatsz: hülye vagy, ha mersz: pimasz,
Válassz hát mi leszel, és mi maradsz?

Ha fiús vagy: baj, ha lányos: gond,
Ha önmagad lennél: „na, ez meg bolond”.
Gyerekként mosoly, kamaszként szégyen,
A tested bűnös, de legyen kívánatos szépen.

Takarj el mindent, de csábíts közben,
Ha megerőszakolnak: „mi volt rajtad éppen?”
A felelősség nálad lakik mindig,
Tettes „hibázott”, te meg „tanulhattál volna addig”.

Ha elbuksz: "lám, ezt is megérdemelte"...
Ha sikeres vagy: „kivel feküdt le?”
Ha fáradt vagy: gyenge, ha bírod: kötelesség,
Ha panaszkodsz: „túl sok a női érzékenység”!

Tanulsz, dolgozol, töröd magad te szegény,
De plafon a fejed fölött betonkemény.
Ha főnök vagy: sárkány, ha kedves tán' gyenge,
Szúrós? Kielégítetlen, mondják csendbe’...

Otthon második műszak, fizetés nincs,
De a szeretetből élni „természetes kincs”.
A házimunka nem munka, csak női reflex,
Mint a lélegzés, csak ha nincs, akkor vesztesz.

A tested köztulajdon, vélemény tárgya,
Szül vagy nem szül? Későn - Korán? - mind hibája.
Ha anya vagy: az kevés, ha nem: selejt lettél,
Ha mindent akarsz: önző – na döntsd el, mit szeretnél?

A férfi „érik”, a nő „elhasznált lesz".
S végül, mikor már senkinek se kellesz,
Akkor kapsz békét, újra lesz pelenkád, csönded,
És akkor, furcsa mód, először nem kell jól viselkedned!

Siófok, 2025. december 30. -Gránicz Éva-

Több éve csak folyik a háború… sokszor, mindenkik is szítják.

(anaforás, 3 soros-zárttükrös: csokor)
Uram, add, hogy az emberek egymás közt békehidakat építésnek,
Uram add, hogy… valahogy háborút lezárják, békét kiépítsenek…
Uram, add, hogy az emberek egymás közt békehidakat építésnek.

(3 soros zártükrös, önrímes)
Most már fölháborító, hogy azért folyik a háború… hogy lophassanak,
Főleg a magas rangúak, akik ebben összefognak, csak hogy lophassanak…
Most már fölháborító, hogy azért folyik a háború… hogy lophassanak.

(anaforás, 3 soros-zárttükrös, négyszeres belsőrímes, önrímes)
Emberek, mit ti szóltok, így igazak, amit írtam a fekete kosokról.
Emberek, mit ti szóltok, világháború-vész nem múlik kosoktól…
Emberek, mit ti szóltok, így igazak, amit írtam a fekete kosokról.

(egyszeres belsőrímes)
Békepártiak lészen, hogy egyszer alkalomadtán összefogtok?
Emberek, lészen majdan, hogy világot eluralja hozzáállásotok…
Békepártiak lészen, hogy egyszer alkalomadtán összefogtok.

Uram! Osszál, lehetőleg több józan észt, embereknek bölcsességet,
Hogy mindenki el tudja kerülni a jövőben, háborús-halál éveket…
Uram! Osszál, lehetőleg több józan észt, embereknek bölcsességet.

Tudjátok, hogy a két oldalon naponta meghal kb. kétezer katona?
Ez kétezer háborús özvegy és kb., napi négyezer háborús árva…
Tudjátok, hogy a két oldalon naponta meghal kb. kétezer katona?

(anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Uram! Vessed be magad, szítsd föl a békét, húzz föl békehidakat!
Uram! Vessed be magad, Állítsd meg, hogy tovább legyen… áldozat…
Uram! Vessed be magad, szítsd föl a békét, húzz föl békehidakat!

(anaforás, kétszeres belső rímes, önrímes)
Tudod-e, hogy napi bontásban a ’férfiak’ zsákokban… nők meg vágynak…
Tudod-e, hogy naponta, négyezer háborús árva keresi apját…rá vágynak…
Tudod-e, hogy napi bontásban a ’férfiak’ zsákokban… nők meg vágynak…

Sajnos, tömegessé, napivá tették az ’állami’-utcai emberrablásokat,
Atyám, te föntről nem veszed észre ezen, halálos atrocitásokat…
Sajnos, tömegessé, napivá tették az ’állami’-utcai emberrablásokat.

Atyám, tudd, óriási embertömegek a már kialakult békevágyók,
Értsd már meg öket, ne sírjanak egymás nyakában együtt lakók…
Atyám, tudd, óriási embertömegek a már kialakult békevágyók.

Vecsés, 2025. augusztus 11. – Kustra Ferenc József- írtam: a szomszédban zajló háború ellen. Olvasni úgy kell, hogy előszőr az 1. sort és 2. -t. Utána 2. -t és a 3. -t, igy lesz meg a mondanivaló veleje.

Nem kéred már, hogy mondjak szép meséket,
nem mondod régen, ha valami fáj,
nem bújsz már hozzám úgy vágyva, mint régen,
szeretetem, mely sugárzik reád.

Már csak álmaimban ölelhetlek néha
olyan szeretettel, és annyira fáj,
hiányod, amely egyre jobban éget,
súlyos sebet hagyva szívem kapuján.

Hiszen ugyanúgy tárva van most is!
Ugyanúgy szeret, és éppen úgy vár,
mint akkor, mikor egy hűvös őszi reggel
először áradt mosolyom reád.

Ködfátyol takar minden régi álmot,
de szívemben ma is épp úgy él tovább,
s olyan szeretettel, olyan féltve őrzök
szívem mélyében minden vallomást.

Amely nekem szólt, hisz gyermeki szíved
tőlem remélte minden sóhaját,
mindegy, hogy nyár, vagy hideg téli éj volt,
úgy bújtál hozzám, mint megriadt madár.

Most már messze vagy. Mégis: egyre várom;
elgyöngült karokkal, hogy hazatalálj,
s kopott szívemben nincs már semmi álom;
csak sóhajok könnye, mely tehozzád száll.