Eltűnik minden a sors viharában,
s ifjúkorunknak legszebb álmai
messzire tűnnek az emlékek szárnyán,
de szívünk örökké őrzi titkait.
Gyermekkorunknak bűvös varázsa
csapongó lelkünk szép reményei,
a felnőtté érés, anyává válás
szívünkben él, és lelkünk vértezi.
Van, ami múlik, s nem emlékszünk rá,
elmossák magukkal a múlt árnyai,
de ami szép, az megmarad bennünk,
hiszen az ember, míg él, álmodik.
Szívünkben annyi öröm és bánat,
olyan sok féltés, annyi szeretet
gyűlik fel, s kísér, amíg csak élünk,
s fejünkben nyílik még az értelem.
Te is tudod. és jól tudom én is,
Minden elmúlik, semmi sem örök,
de néha mégis úgy felsajdul bennem
egy - egy emlék, hogy beleszédülök.
Mégis. Míg élünk, szeretni vágyunk,
s az lesz a végső óhajunk talán,
hogy magunkkal vigyük emlékeinket,
ha majd az éjjel karjaiba zár.
s ifjúkorunknak legszebb álmai
messzire tűnnek az emlékek szárnyán,
de szívünk örökké őrzi titkait.
Gyermekkorunknak bűvös varázsa
csapongó lelkünk szép reményei,
a felnőtté érés, anyává válás
szívünkben él, és lelkünk vértezi.
Van, ami múlik, s nem emlékszünk rá,
elmossák magukkal a múlt árnyai,
de ami szép, az megmarad bennünk,
hiszen az ember, míg él, álmodik.
Szívünkben annyi öröm és bánat,
olyan sok féltés, annyi szeretet
gyűlik fel, s kísér, amíg csak élünk,
s fejünkben nyílik még az értelem.
Te is tudod. és jól tudom én is,
Minden elmúlik, semmi sem örök,
de néha mégis úgy felsajdul bennem
egy - egy emlék, hogy beleszédülök.
Mégis. Míg élünk, szeretni vágyunk,
s az lesz a végső óhajunk talán,
hogy magunkkal vigyük emlékeinket,
ha majd az éjjel karjaiba zár.
Csendes erdő sötét mélyén
kis házikó bújik meg.
Hajnaltájban idős asszony
a ház előtt eltipeg.
Karjában egy vászonkosár
benne dió, mogyoró.
Lépte fájdalmasan lassú,
de az arca mosolygó.
Erdő szélen kis állatok
gyülekeznek nesztelen,
egerek is családostól
vannak is, vagy negyvenen.
Jóllakik az összes állat
a kosár tartalmából,
egyikük sem álmodhatott
ekkora gazdagságról.
Hideg télben falatokért
hálás a kis cinege,
kis állatnak senki más, csak
az ember az istene.
kis házikó bújik meg.
Hajnaltájban idős asszony
a ház előtt eltipeg.
Karjában egy vászonkosár
benne dió, mogyoró.
Lépte fájdalmasan lassú,
de az arca mosolygó.
Erdő szélen kis állatok
gyülekeznek nesztelen,
egerek is családostól
vannak is, vagy negyvenen.
Jóllakik az összes állat
a kosár tartalmából,
egyikük sem álmodhatott
ekkora gazdagságról.
Hideg télben falatokért
hálás a kis cinege,
kis állatnak senki más, csak
az ember az istene.
Szép volt a gyermekkorom, boldog voltam,
Egykeként neveltek, de szigorúan.
Hálás vagyok szüleimnek, Keresztnek,
Jó érzésű, jó emberek neveltek.
Mindez persze mai világban nem előny,
Sőt hátrányát látom, sokszor védekezőn.
Ezen persze kicsit változtatni tudok,
Korszellemhez tán, alkalmazkodni fogok.
Engem még megtanítottak jóra, szépre,
Mikor felnőtt lettem mondtam, hogy na, végre.
Akkor még nem tudtam, mit más fiatal se,
Hogy most kezdődik a rossz, gonosz élete.
Ma sokszor visszasírom a gyermekkorom,
Éltem legjobb két éve, katonakorom.
Szolit elláttam, gondom nem volt semmire,
Főleg akkor kedvelt engem a szerencse.
Gyermekkorom kerékpározással telt,
Télen meg szánkóztam, mikor hó esett.
Akkor nem volt Tv és nem volt telefon, videó
Este hatkor mesét sugárzott a rádió.
Felnőttek beszélgettek velem, meséltek,
Hallgattam őket, élveztem az estéket.
A lelkem nem tette tönkre a diszkó,
Nem lettem egy üres fejű fajankó.
Vittek állatkertbe és még vidámparkba,
Kirándultunk hegyekbe és folyópartra.
Kaptam töltetlen savanyú cukorkát,
Szülinapra meg mindig jó nagy tortát.
Nappal tanultam és játszhattam kedvemre,
Akárhová néztem ráláttam emberre.
Akkor még emberek kommunikáltak,
Egymással szemben jó érzéssel voltak.
Felnőtt koromban szüleim rosszak lettek,
Engem és családomat is... tönkre tettek.
Hát ez persze, nem volt szép és jó részükről,
De nem von le a gyerekkori emlékből.
Ki és milyen ember lesz felnőtt korában,
Attól függ hol, hogyan nevelték korábban.
Alapvető, jó-e szülők módszertana
És környező társadalom ráhatása.
Ha manapság sikk lenne rendesnek lenni,
Bőven volna okom ujjongni, örülni.
Mindezt közel és távol nem értékelik,
De emlékem ettől nem homályosodik.
Vecsés, 1998. október. 22. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írásmű, 50 év után…
Egykeként neveltek, de szigorúan.
Hálás vagyok szüleimnek, Keresztnek,
Jó érzésű, jó emberek neveltek.
Mindez persze mai világban nem előny,
Sőt hátrányát látom, sokszor védekezőn.
Ezen persze kicsit változtatni tudok,
Korszellemhez tán, alkalmazkodni fogok.
Engem még megtanítottak jóra, szépre,
Mikor felnőtt lettem mondtam, hogy na, végre.
Akkor még nem tudtam, mit más fiatal se,
Hogy most kezdődik a rossz, gonosz élete.
Ma sokszor visszasírom a gyermekkorom,
Éltem legjobb két éve, katonakorom.
Szolit elláttam, gondom nem volt semmire,
Főleg akkor kedvelt engem a szerencse.
Gyermekkorom kerékpározással telt,
Télen meg szánkóztam, mikor hó esett.
Akkor nem volt Tv és nem volt telefon, videó
Este hatkor mesét sugárzott a rádió.
Felnőttek beszélgettek velem, meséltek,
Hallgattam őket, élveztem az estéket.
A lelkem nem tette tönkre a diszkó,
Nem lettem egy üres fejű fajankó.
Vittek állatkertbe és még vidámparkba,
Kirándultunk hegyekbe és folyópartra.
Kaptam töltetlen savanyú cukorkát,
Szülinapra meg mindig jó nagy tortát.
Nappal tanultam és játszhattam kedvemre,
Akárhová néztem ráláttam emberre.
Akkor még emberek kommunikáltak,
Egymással szemben jó érzéssel voltak.
Felnőtt koromban szüleim rosszak lettek,
Engem és családomat is... tönkre tettek.
Hát ez persze, nem volt szép és jó részükről,
De nem von le a gyerekkori emlékből.
Ki és milyen ember lesz felnőtt korában,
Attól függ hol, hogyan nevelték korábban.
Alapvető, jó-e szülők módszertana
És környező társadalom ráhatása.
Ha manapság sikk lenne rendesnek lenni,
Bőven volna okom ujjongni, örülni.
Mindezt közel és távol nem értékelik,
De emlékem ettől nem homályosodik.
Vecsés, 1998. október. 22. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írásmű, 50 év után…
Hétköznapi pszichológia…
Van-e még árny a falon és mekkora?
Mint a kiváltója, van-e akkora?
Az árny-kiváltója mozdulatlan,
Maga az árny, több mint nyughatatlan…
Ha mulasztasz, és valami későn jut az eszedbe,
Akkor a problémák elő is jönnek, nagy hegyekbe.
De ami már elmúlt, azt biz' visszahozni nem lehet,
Ezért inkább korán tedd, azokat, amiket lehet!
Ha ébredek, mert nyakamba csókolt a hajnal,
Az villan be, friss pirítóst eszek pudginggal.
De aztán az villan be, a „hajnal” csókja tőled ered,
A vágy rögvest föltolul, lehet, hogy engem vár az öled?
Maradjak? Ki tudja, hogy jobb-e későn kelni, mint korán?
Hajnalpirkadatot elmulasztani, veszett… vágy okán?
Túlontúl későn „ébredni” jó hajnali szórakozás?
Jobb későn, mint soha, és még ez talán nem botorkodás.
Fiatalon voltam én fronton, szennyben és mocsokban,
Sokszor lőttek rám, nem gyönyörködtem barát-halottban…
Ott az élet, több mint rossz, egyenesen kegyetlen…
Ott csak parancs van, megváltoztatni lehetetlen.
Ott, ha későn van korán, akkor lehet az is, hogy mi meghalunk,
De lehet korán is késő, és dúdolhatjuk a végső dalunk!
Fronton a semmi, lehet, hogy a legjobb jó, az a valami!
Harcolni a halálért? Erre ad ki parancsot, valaki!
Nagy döntéseket is meglehet hozni későn,
A fronton, senki nem gondol rád, semmi-féltőn!
Ha, a komplikáció előtérbe kerül és túl korán,
Lehet, hogy "elaludtunk", nem is vettük észre, elég korán!
Ha, a komplikáció csak túl-későn, lassan kerül elő,
A vágyott sikert, te már ne várd, ő már nem lesz neked fedő!
Tested vágyón lüktet, eme testbe
Akarlak téged, most és egyszerre
Vagy túl későn jutott az eszembe?
Tán’ piszkálok a lehetetlenbe?
Már késő van, vagy még oly' korán?
Tán’ mindegy is… a semmi okán…
Az éjszaka összeszakad, ha a gyertyám leég, szinte hallhatón,
A spiccesen dülöngélő árny szétmállik, szinte… tűnik a falon.
Vecsés, 2013. november 9. – Kustra Ferenc József
Van-e még árny a falon és mekkora?
Mint a kiváltója, van-e akkora?
Az árny-kiváltója mozdulatlan,
Maga az árny, több mint nyughatatlan…
Ha mulasztasz, és valami későn jut az eszedbe,
Akkor a problémák elő is jönnek, nagy hegyekbe.
De ami már elmúlt, azt biz' visszahozni nem lehet,
Ezért inkább korán tedd, azokat, amiket lehet!
Ha ébredek, mert nyakamba csókolt a hajnal,
Az villan be, friss pirítóst eszek pudginggal.
De aztán az villan be, a „hajnal” csókja tőled ered,
A vágy rögvest föltolul, lehet, hogy engem vár az öled?
Maradjak? Ki tudja, hogy jobb-e későn kelni, mint korán?
Hajnalpirkadatot elmulasztani, veszett… vágy okán?
Túlontúl későn „ébredni” jó hajnali szórakozás?
Jobb későn, mint soha, és még ez talán nem botorkodás.
Fiatalon voltam én fronton, szennyben és mocsokban,
Sokszor lőttek rám, nem gyönyörködtem barát-halottban…
Ott az élet, több mint rossz, egyenesen kegyetlen…
Ott csak parancs van, megváltoztatni lehetetlen.
Ott, ha későn van korán, akkor lehet az is, hogy mi meghalunk,
De lehet korán is késő, és dúdolhatjuk a végső dalunk!
Fronton a semmi, lehet, hogy a legjobb jó, az a valami!
Harcolni a halálért? Erre ad ki parancsot, valaki!
Nagy döntéseket is meglehet hozni későn,
A fronton, senki nem gondol rád, semmi-féltőn!
Ha, a komplikáció előtérbe kerül és túl korán,
Lehet, hogy "elaludtunk", nem is vettük észre, elég korán!
Ha, a komplikáció csak túl-későn, lassan kerül elő,
A vágyott sikert, te már ne várd, ő már nem lesz neked fedő!
Tested vágyón lüktet, eme testbe
Akarlak téged, most és egyszerre
Vagy túl későn jutott az eszembe?
Tán’ piszkálok a lehetetlenbe?
Már késő van, vagy még oly' korán?
Tán’ mindegy is… a semmi okán…
Az éjszaka összeszakad, ha a gyertyám leég, szinte hallhatón,
A spiccesen dülöngélő árny szétmállik, szinte… tűnik a falon.
Vecsés, 2013. november 9. – Kustra Ferenc József
Mikor én gyermek voltam
volt egy csendes világ,
legyél jó, büszke fiam
így nevelt az apám.
Forradalom borzalma
vette el a hitét,
vörös, pufajkás barmok
megkínozták szegényt.
Gyermekként nem értettem
mi az a gyűlölet,
nem mesélt el nekem
éjsötét bűnöket.
Lubickoltam a létben
vidám gyermekkorban,
szabadságra leltem, mint
apám ötvennyolcban.
Becsülettel nevelt fel
erőt adott nekem,
ha csetlettem – botlottam
megfogta a kezem.
Mit tőle a vörös szél
elfújt mindörökre,
egyszer én visszasöpröm
szívvel megjelölve.
volt egy csendes világ,
legyél jó, büszke fiam
így nevelt az apám.
Forradalom borzalma
vette el a hitét,
vörös, pufajkás barmok
megkínozták szegényt.
Gyermekként nem értettem
mi az a gyűlölet,
nem mesélt el nekem
éjsötét bűnöket.
Lubickoltam a létben
vidám gyermekkorban,
szabadságra leltem, mint
apám ötvennyolcban.
Becsülettel nevelt fel
erőt adott nekem,
ha csetlettem – botlottam
megfogta a kezem.
Mit tőle a vörös szél
elfújt mindörökre,
egyszer én visszasöpröm
szívvel megjelölve.