Idő 
Értékelés 
Értékelés Hétköznapi pszichológia
Rossz felé megy a világ, s nem vagyok egyedül,
Lehet még valaha, hogy haza fényre derül?
Párok már nem esküdnek, így el nem is válnak,
A tömegek érzelem nélkül mivé válnak?
Szeretet, egymás egyszerű tisztelete segítene,
Ha bármilyen kicsi emberség még itt-ott leledzene...
Vecsés, 2013. május 22. - Kustra Ferenc József
Rossz felé megy a világ, s nem vagyok egyedül,
Lehet még valaha, hogy haza fényre derül?
Párok már nem esküdnek, így el nem is válnak,
A tömegek érzelem nélkül mivé válnak?
Szeretet, egymás egyszerű tisztelete segítene,
Ha bármilyen kicsi emberség még itt-ott leledzene...
Vecsés, 2013. május 22. - Kustra Ferenc József
Nem bírnak el fránya fellegek. Betakarják,
Ha a jövőre gondolok és nem akarják,
Hogy a nagy-nagy figyelmeztetés jele legyek.
Ijedtükben levél alá bújnak a legyek!
Miért, mondd, miért ne gondolnék a jövőmre?
Mondd, nem az volna cél, hogy haladjak előre?
Talán az én jól boldogulásom megzavar valakit?
Valaki hiszi, hogy én ölöm az utolsó okapit?
(anaforásban)
Majd, amikor fázón, borzongva búcsúzik a vad táj este…
Majd, amikor a részegnek ivóban a vége, „az este"…
Majd, amikor nyári éjben jégkrém eső hullik…
Majd amikor az élet, egyszer csak úgy elmúlik…
A fellegek vannak fölül, látom, ők mindent látnak
Rondák, lógnak, nyálasak, a földiek meg eláznak!
Az esernyő csak álom, csak képmutatás, csak pofázunk,
Közben meséljük, mi védjük magunkat és meg nem ázunk…!
Tudjuk pedig, hogy felettük, magasban van a szikrázó napfény,
Ha ránk vetülne, melengetne, és besegítene csillagfény…
Akkor lenne jó, szép, nekem való ez a világ…
Akkor már elbírnék a kevéssel, mi vad-világ…
Vecsés, 2014. május 27. – Kustra Ferenc József– versben és anaforás versszakban.
Ha a jövőre gondolok és nem akarják,
Hogy a nagy-nagy figyelmeztetés jele legyek.
Ijedtükben levél alá bújnak a legyek!
Miért, mondd, miért ne gondolnék a jövőmre?
Mondd, nem az volna cél, hogy haladjak előre?
Talán az én jól boldogulásom megzavar valakit?
Valaki hiszi, hogy én ölöm az utolsó okapit?
(anaforásban)
Majd, amikor fázón, borzongva búcsúzik a vad táj este…
Majd, amikor a részegnek ivóban a vége, „az este"…
Majd, amikor nyári éjben jégkrém eső hullik…
Majd amikor az élet, egyszer csak úgy elmúlik…
A fellegek vannak fölül, látom, ők mindent látnak
Rondák, lógnak, nyálasak, a földiek meg eláznak!
Az esernyő csak álom, csak képmutatás, csak pofázunk,
Közben meséljük, mi védjük magunkat és meg nem ázunk…!
Tudjuk pedig, hogy felettük, magasban van a szikrázó napfény,
Ha ránk vetülne, melengetne, és besegítene csillagfény…
Akkor lenne jó, szép, nekem való ez a világ…
Akkor már elbírnék a kevéssel, mi vad-világ…
Vecsés, 2014. május 27. – Kustra Ferenc József– versben és anaforás versszakban.
Ülök, elmélázok és bennem új gondolat született,
Ilyenkor a régiek, előkeresték pergamentet…
Én a famentest, sietve, míg a gondolat nem veszett.
Mint hithű fűzfapoéta írhatnék… mert ezek is témák,
Hogy nézik az útszéli akácerdőből a virágzó fák,
A halálba menők kezeiben… vannak szép orchideák…
Vagy írhatnék szép verset nektek, mindenkinek meg magamnak,
Vagy csinálhatnék én, üres számban helyet a várt falatnak…
Rájöttem, éhező poétában nincs helye bámulatnak.
Ablakon kinézek és látom, a háztetőkre napfény sugarak hullanak,
Ilyenkor, csak úgy felmerül bennem, hogy minden életutak egyszer elmúlnak…
Pedig az esti égbolton, továbbra is a kis csillagok… sorban kigyúlnak.
Eszembe jutott az is, hogy kergetőzhetnék én viharos élet-széllel,
Közben meg elbeszélgethetnék a rohamosan közeledő végzettel…
Ha megállnék, közben írhatnék egy szép verset, egy nagy lélegzetvétellel.
A famentesre le kéne írnom, rám, meddig vetül élet sugara,
Mi vár még rám… vajon milyen egy öregedő poéta-tanonc sorsa?
Nem is hordok kalapot, de jól megbújik alatta a gondolat...
A gondolat, meg elméletben nekem segít, ledönti falakat...
A nap, ha meg rám süt, csak nézi, ez az öreg bolond meg vajh' mit csinál...
Én fecnire verset írok nektek, nekem az élet már mást nem kínál…
Pergamentem nincs, írok rizspapírra, nektek írni maga a Vitál…
Úgy vélem, rendben, becsülettel végig mentem én a hosszú utamon…
De egyszer ideér a kaszás, és vad suhintása lesz a jutalom…
Utána már, hogy nektek írjak, sajnos nem lesz többé... semmilyen alkalom…
Igazából… bármilyen is az életvég, ezt előre, nagyon sajnálom…
Szemem a messzi távolba néz, érzem, hogy még van hitem a jövőbe,
Nagy vágyam már csak egy van, sokat írhassak Nektek… élet, akkor rendbe.
Vecsés, 2016. május 1. – Kustra Ferenc József
Ilyenkor a régiek, előkeresték pergamentet…
Én a famentest, sietve, míg a gondolat nem veszett.
Mint hithű fűzfapoéta írhatnék… mert ezek is témák,
Hogy nézik az útszéli akácerdőből a virágzó fák,
A halálba menők kezeiben… vannak szép orchideák…
Vagy írhatnék szép verset nektek, mindenkinek meg magamnak,
Vagy csinálhatnék én, üres számban helyet a várt falatnak…
Rájöttem, éhező poétában nincs helye bámulatnak.
Ablakon kinézek és látom, a háztetőkre napfény sugarak hullanak,
Ilyenkor, csak úgy felmerül bennem, hogy minden életutak egyszer elmúlnak…
Pedig az esti égbolton, továbbra is a kis csillagok… sorban kigyúlnak.
Eszembe jutott az is, hogy kergetőzhetnék én viharos élet-széllel,
Közben meg elbeszélgethetnék a rohamosan közeledő végzettel…
Ha megállnék, közben írhatnék egy szép verset, egy nagy lélegzetvétellel.
A famentesre le kéne írnom, rám, meddig vetül élet sugara,
Mi vár még rám… vajon milyen egy öregedő poéta-tanonc sorsa?
Nem is hordok kalapot, de jól megbújik alatta a gondolat...
A gondolat, meg elméletben nekem segít, ledönti falakat...
A nap, ha meg rám süt, csak nézi, ez az öreg bolond meg vajh' mit csinál...
Én fecnire verset írok nektek, nekem az élet már mást nem kínál…
Pergamentem nincs, írok rizspapírra, nektek írni maga a Vitál…
Úgy vélem, rendben, becsülettel végig mentem én a hosszú utamon…
De egyszer ideér a kaszás, és vad suhintása lesz a jutalom…
Utána már, hogy nektek írjak, sajnos nem lesz többé... semmilyen alkalom…
Igazából… bármilyen is az életvég, ezt előre, nagyon sajnálom…
Szemem a messzi távolba néz, érzem, hogy még van hitem a jövőbe,
Nagy vágyam már csak egy van, sokat írhassak Nektek… élet, akkor rendbe.
Vecsés, 2016. május 1. – Kustra Ferenc József
(Septolet duó)
Az idő gyújtópontja
Kihalóba,
Nyárba…
Elmúlóba!
Távolban jő vég kezdete,
Nyárnak elege?
Eső permete…
*
Szél fúj hullott falevelet,
Eleget,
Esőtől vizeset…
Leggyengébbet!
Száradó gallyon,
Kopaszság vagyon…
Egyszeri alkalmon.
*
(3 soros-zárttükrös duó)
Gyengül természet vénült teste,
Lehet… lelkének is elege…
Gyengül természet vénült este.
*
Őzek is már talán gumicsizmában csoszognak,
Lehet, hogy megijedtek? Most mért, hova rohannak…
Őzek is már talán gumicsizmában csoszognak.
*
(Bokorrímes duó)
Fürdőruha szennyesben mosásra vár,
Mostanában már nem vesszük fel… mily' kár.
*
Szűnőben a természet teste-lelke szimbiózisa,
Már készülődik az új színkavalkád, új szimfónia.
*
(Basó féle haiku duó)
Természet a táj…
Jól szabályozza magát.
Megváltozások…
*
Színesednek a
Levelek, nem múlóan.
Megváltozások…
*
(Halmazrímes duó)
A nyárvég utat nyit… egy új ősz kezdete,
Várjuk, hogy majdan hogyan hat a lelkekre.
Majd hirtelen csak itt lesz egyszerre
És megtudjuk, hogy hat a lelkekre.
Jő egy erősen támadó lélek, még gyenge testbe,
De majd összeszedi magát és kemény lesz a teste…
*
Ha már jön az ősz, jól beragyogja az életünk,
Színkavalkádos lesz az erdő, mező… életünk!
Bizony majd megérezzük ideért ősz rezdülését, nem kell bérelnünk…
Biz’ elrendeli nekünk a bolyhos sál viselését, mit fel kell vennünk…
A növényi rügyek elvonulnak téli álomba,
Készüljünk, az új ősz olyan, nem öltöztet bársonya…
Vecsés, 2021. szeptember 13. – Kustra Ferenc József - íródott: alloiostrofikus duók versformában.
Az idő gyújtópontja
Kihalóba,
Nyárba…
Elmúlóba!
Távolban jő vég kezdete,
Nyárnak elege?
Eső permete…
*
Szél fúj hullott falevelet,
Eleget,
Esőtől vizeset…
Leggyengébbet!
Száradó gallyon,
Kopaszság vagyon…
Egyszeri alkalmon.
*
(3 soros-zárttükrös duó)
Gyengül természet vénült teste,
Lehet… lelkének is elege…
Gyengül természet vénült este.
*
Őzek is már talán gumicsizmában csoszognak,
Lehet, hogy megijedtek? Most mért, hova rohannak…
Őzek is már talán gumicsizmában csoszognak.
*
(Bokorrímes duó)
Fürdőruha szennyesben mosásra vár,
Mostanában már nem vesszük fel… mily' kár.
*
Szűnőben a természet teste-lelke szimbiózisa,
Már készülődik az új színkavalkád, új szimfónia.
*
(Basó féle haiku duó)
Természet a táj…
Jól szabályozza magát.
Megváltozások…
*
Színesednek a
Levelek, nem múlóan.
Megváltozások…
*
(Halmazrímes duó)
A nyárvég utat nyit… egy új ősz kezdete,
Várjuk, hogy majdan hogyan hat a lelkekre.
Majd hirtelen csak itt lesz egyszerre
És megtudjuk, hogy hat a lelkekre.
Jő egy erősen támadó lélek, még gyenge testbe,
De majd összeszedi magát és kemény lesz a teste…
*
Ha már jön az ősz, jól beragyogja az életünk,
Színkavalkádos lesz az erdő, mező… életünk!
Bizony majd megérezzük ideért ősz rezdülését, nem kell bérelnünk…
Biz’ elrendeli nekünk a bolyhos sál viselését, mit fel kell vennünk…
A növényi rügyek elvonulnak téli álomba,
Készüljünk, az új ősz olyan, nem öltöztet bársonya…
Vecsés, 2021. szeptember 13. – Kustra Ferenc József - íródott: alloiostrofikus duók versformában.
Hogyan működünk(?) - pszichés nézőpontból…
Az elszigeteltség káosszá válik, mert a nézőponttorzulást eredményez…
A világtól való önkéntes elszigetelődés, a rossznak átengedményez...
Az elszigeteltség káosszá válik, mert a nézőponttorzulást eredményez.
Bármely ember, alkalmazkodó képességének is van határa!
De, van, aki átlépi erőszakkal, ez már lesz: lelki válsága.
Ha az ember átkényszerül a határon, kiszámíthatatlan lesz.
És még ott van az összeroppanás is, mi bizony, lehetséges lesz.
Az éhség sokkolólag, bénítólag hat az ember életerejére,
Empátiát degradál, reakciót meg lassít! Vész ember harci kedve…
Az éhség sokkolólag, bénítólag hat az ember életerejére,
Megtörik az embert: az éhezés, a félelem és tudatlan bizonytalanság
És ezeknek a segédei, a kimerültség, a hideg, a kialvatlanság!
Fokozza ezeket a hó, a jégborítás, a metszően hideg szél,
És a speciális környezet, hol ember segítséget már nem remél…
Fáradtság, minek folyamodványa végső elcsigázottság,
Majd jön az önkontrol hiánya, az általános bágyadtság.
Az emberi test egy tökéletes, működő harci gépezet,
Ami, ha tudja kezelni a bejövő fenyegetéseket,
Akkor precíz munkával megteszi kellő ellenlépéseket!
A nagy emberi problémák is a felszín alatt siklanak, mint a torpedók,
Ha több probléma egyszerre közeledik, akkor azok egyben is… támadók!
A nagy emberi problémák is a felszín alatt siklanak, mint a torpedók.
Az élet az nem olyan, mint átsétálni egy szépen gondozott parkon,
Az élet bonyolult, szép és durva, hogy ezekkel küzdelmet akarjon...
Az élet az nem olyan, mint átsétálni egy szépen gondozott parkon.
Néha a legnagyobb boldogság is, egy nagy csapás mögött sejlik,
Nekem is volt, hogy a jó sejlett, de valóra nem mindig válik…
Néha a legnagyobb boldogság is, egy nagy csapás mögött sejlik.
Néha a boldogság messzire elkerüli a legnagyobb küzdőt is,
Néha a boldogság elkerüli legnagyobb, legjobban küszködőt is…
Néha a boldogság messzire elkerüli a legnagyobb küzdőt is.
Az életben a sebek ormai kiemelkednek a világfájdalom síkjából,
A lélekben keményen tornyosulnak, bőven termelnek ellenanyagot, gátlásból!
Az életben a sebek ormai kiemelkednek a világfájdalom síkjából,
Nem vagyok begyepesedett, elvadult fatalista
De, ami a sors nagy, vastag könyvében meg van írva,
Mindenkinél úgyis az lesz a sorsának az útja.
Vecsés, 2018. szeptember 19. – Kustra Ferenc József
Az elszigeteltség káosszá válik, mert a nézőponttorzulást eredményez…
A világtól való önkéntes elszigetelődés, a rossznak átengedményez...
Az elszigeteltség káosszá válik, mert a nézőponttorzulást eredményez.
Bármely ember, alkalmazkodó képességének is van határa!
De, van, aki átlépi erőszakkal, ez már lesz: lelki válsága.
Ha az ember átkényszerül a határon, kiszámíthatatlan lesz.
És még ott van az összeroppanás is, mi bizony, lehetséges lesz.
Az éhség sokkolólag, bénítólag hat az ember életerejére,
Empátiát degradál, reakciót meg lassít! Vész ember harci kedve…
Az éhség sokkolólag, bénítólag hat az ember életerejére,
Megtörik az embert: az éhezés, a félelem és tudatlan bizonytalanság
És ezeknek a segédei, a kimerültség, a hideg, a kialvatlanság!
Fokozza ezeket a hó, a jégborítás, a metszően hideg szél,
És a speciális környezet, hol ember segítséget már nem remél…
Fáradtság, minek folyamodványa végső elcsigázottság,
Majd jön az önkontrol hiánya, az általános bágyadtság.
Az emberi test egy tökéletes, működő harci gépezet,
Ami, ha tudja kezelni a bejövő fenyegetéseket,
Akkor precíz munkával megteszi kellő ellenlépéseket!
A nagy emberi problémák is a felszín alatt siklanak, mint a torpedók,
Ha több probléma egyszerre közeledik, akkor azok egyben is… támadók!
A nagy emberi problémák is a felszín alatt siklanak, mint a torpedók.
Az élet az nem olyan, mint átsétálni egy szépen gondozott parkon,
Az élet bonyolult, szép és durva, hogy ezekkel küzdelmet akarjon...
Az élet az nem olyan, mint átsétálni egy szépen gondozott parkon.
Néha a legnagyobb boldogság is, egy nagy csapás mögött sejlik,
Nekem is volt, hogy a jó sejlett, de valóra nem mindig válik…
Néha a legnagyobb boldogság is, egy nagy csapás mögött sejlik.
Néha a boldogság messzire elkerüli a legnagyobb küzdőt is,
Néha a boldogság elkerüli legnagyobb, legjobban küszködőt is…
Néha a boldogság messzire elkerüli a legnagyobb küzdőt is.
Az életben a sebek ormai kiemelkednek a világfájdalom síkjából,
A lélekben keményen tornyosulnak, bőven termelnek ellenanyagot, gátlásból!
Az életben a sebek ormai kiemelkednek a világfájdalom síkjából,
Nem vagyok begyepesedett, elvadult fatalista
De, ami a sors nagy, vastag könyvében meg van írva,
Mindenkinél úgyis az lesz a sorsának az útja.
Vecsés, 2018. szeptember 19. – Kustra Ferenc József
