Tudom, hogy egyszer eljön majd az óra,
mikor megcsap majd a hideg tél szele,
márvány fehérre színezi az arcom,
s ajkamra hűvös fagycsókot lehel.
Hideg széllel süvít, sikong majd mellettem,
s hófehér lepellel borítja fejem,
nem kímél már meg, akárhogy is kérném,
bárhogy is nyújtanám reszketeg kezem.
Ifjúságom mára már csak édes emlék,
amely minden nappal egyre kevesebb,
s úgy mossa majd el az idő múlása,
mint a patakvíz a homokszemeket.
Én még akkor is, ott is azt remélem,
hogy megváltást hoz majd egyszer énnekem,
minden perc, amely úgy marad meg bennem,
mint a legdrágább ajándék nekem.
Nem bánok semmit. Az egyetlen mit bánok
csak, hogy nem lehettem mindig ott veled,
amikor fáztál, hideg pusztaságban
s tudtam, hogy félsz és mennyire remegsz.
Kiáltanék. De nem jön hang a számon
úgy hal már el, mint néma intelem,
mely hozzád száll most és, sűrű könnyes álmok
kínjai között múlik el velem.
mikor megcsap majd a hideg tél szele,
márvány fehérre színezi az arcom,
s ajkamra hűvös fagycsókot lehel.
Hideg széllel süvít, sikong majd mellettem,
s hófehér lepellel borítja fejem,
nem kímél már meg, akárhogy is kérném,
bárhogy is nyújtanám reszketeg kezem.
Ifjúságom mára már csak édes emlék,
amely minden nappal egyre kevesebb,
s úgy mossa majd el az idő múlása,
mint a patakvíz a homokszemeket.
Én még akkor is, ott is azt remélem,
hogy megváltást hoz majd egyszer énnekem,
minden perc, amely úgy marad meg bennem,
mint a legdrágább ajándék nekem.
Nem bánok semmit. Az egyetlen mit bánok
csak, hogy nem lehettem mindig ott veled,
amikor fáztál, hideg pusztaságban
s tudtam, hogy félsz és mennyire remegsz.
Kiáltanék. De nem jön hang a számon
úgy hal már el, mint néma intelem,
mely hozzád száll most és, sűrű könnyes álmok
kínjai között múlik el velem.
Gyermeki öröm tobzódik
Fehérszakállú érkezik...
Gyermeki öröm tobzódik.
Pár szál jégvirág már látszik ablakokba,
Gyerek homloka belekoccan ablakba.
Várja a Mikulást nagy-nagy izgalomba...
Kint kicsit-nagyon esik a hó,
Havasan ér ide Télapó,
Gyermeknek mindegy csak fehérszakállú jöjjön,
Léptei alatt az udvar jege már döngjön.
Kiscipők nagyon tisztán ott az ablakban,
Gyerek ott áll és bízik nagyon angyalban...
Kiscipők nagyon tisztán ott az ablakban.
Várja a fehérszakállút a behavazott puttonnyal,
Mi is drukkolunk, hogy ide ér... bízunk minden bizonnyal.
Várja a fehérszakállút a behavazott puttonnyal.
Kint mínusz van és minden jeges, lefagyott,
Én bízok a szán egy árokba nem csúszott...
Kint mínusz van, Télapó biztos már nagyon is összefagyva,
Abban én is nagyon bízok, nem a jég, ami összetarja...
Egyszer csak a szán lassan, komótosan becsúszik a ház elé,
De a rénszarvas szabin-beteg lehet, mert ló van fogva elé.
Egyszer csak a szán lassan, komótosan becsúszik a ház elé.
Télapó fogja puttonyt
És bemegy a szembeni házba.
Gyerek csak zokog...
*
Vigasztaljuk, hogy ott kezd,
De szép szó, itt-most mire sem megy...
Gyerek csak zokog...
*
A hó vigasztalanul
Esik, Télapó jön szánkóhoz.
Gyerek mosolyog...
Aztán az újabb puttonnyal csúszkálva megindult a házunk felé,
Gyerek elé menne, indulna is, de ez nem szokás errefelé.
Az anyjával összenézünk és hallgassuk szíveinkről, a kő legördülését,
Így akkor ma este Télapó a napja, meghozta szíveink könnyebbülését...
Vecsés, 2019. május 23. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.
Fehérszakállú érkezik...
Gyermeki öröm tobzódik.
Pár szál jégvirág már látszik ablakokba,
Gyerek homloka belekoccan ablakba.
Várja a Mikulást nagy-nagy izgalomba...
Kint kicsit-nagyon esik a hó,
Havasan ér ide Télapó,
Gyermeknek mindegy csak fehérszakállú jöjjön,
Léptei alatt az udvar jege már döngjön.
Kiscipők nagyon tisztán ott az ablakban,
Gyerek ott áll és bízik nagyon angyalban...
Kiscipők nagyon tisztán ott az ablakban.
Várja a fehérszakállút a behavazott puttonnyal,
Mi is drukkolunk, hogy ide ér... bízunk minden bizonnyal.
Várja a fehérszakállút a behavazott puttonnyal.
Kint mínusz van és minden jeges, lefagyott,
Én bízok a szán egy árokba nem csúszott...
Kint mínusz van, Télapó biztos már nagyon is összefagyva,
Abban én is nagyon bízok, nem a jég, ami összetarja...
Egyszer csak a szán lassan, komótosan becsúszik a ház elé,
De a rénszarvas szabin-beteg lehet, mert ló van fogva elé.
Egyszer csak a szán lassan, komótosan becsúszik a ház elé.
Télapó fogja puttonyt
És bemegy a szembeni házba.
Gyerek csak zokog...
*
Vigasztaljuk, hogy ott kezd,
De szép szó, itt-most mire sem megy...
Gyerek csak zokog...
*
A hó vigasztalanul
Esik, Télapó jön szánkóhoz.
Gyerek mosolyog...
Aztán az újabb puttonnyal csúszkálva megindult a házunk felé,
Gyerek elé menne, indulna is, de ez nem szokás errefelé.
Az anyjával összenézünk és hallgassuk szíveinkről, a kő legördülését,
Így akkor ma este Télapó a napja, meghozta szíveink könnyebbülését...
Vecsés, 2019. május 23. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.
Télapó a barátom
Az arcát én nem látom.
Azt a szakáll takarja,
Őt egy jó nagy szán hozza.
Nagy puttony van nála
Nehéz, már fáj a háta,
De szívesen cipeli.
Várják, örömét leli.
Szétossza ajándékot,
Átadja a virgácsot,
Mit ki meg nem érdemel
Elteszi jó emlékkel.
Ha végzett indul tovább.
Várják öt hova-tovább,
Mert egy évben egyszer jön
És ez mindig nagy öröm.
Vecsés, 2010. november 26. – Kustra Ferenc József
Az arcát én nem látom.
Azt a szakáll takarja,
Őt egy jó nagy szán hozza.
Nagy puttony van nála
Nehéz, már fáj a háta,
De szívesen cipeli.
Várják, örömét leli.
Szétossza ajándékot,
Átadja a virgácsot,
Mit ki meg nem érdemel
Elteszi jó emlékkel.
Ha végzett indul tovább.
Várják öt hova-tovább,
Mert egy évben egyszer jön
És ez mindig nagy öröm.
Vecsés, 2010. november 26. – Kustra Ferenc József
Megint nyár van, és virágzik minden,
piros pipacsoktól díszlik a határ,
aranysárgába öltözött minden,
szinte aranylik minden búzaszál.
Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak
takarót bontva az ég vásznaján,
rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,
olyan tépettek. Mégis oly csodás.
Felhő szemüknek kéklő tisztasága
elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,
szinte hallom a sóhajuk a szélben,
mikor szemeikből sűrű könny szitál.
Hajlonganak a büszke búzatáblák,
s felhőkbe bújik most a napsugár,
milyen furcsa! Most mosolyog ő is,
egyszerre esik, s napfényes a táj.
Milyen jó volna nekünk is így élni,
hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,
felszárítva a kiontott könnyet,
mit azokért ontunk, ki nem lehet már
velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,
s szívünkben mégis miattuk van nyár,
s érezni, ahogy mosolyuk szétárad
szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.
piros pipacsoktól díszlik a határ,
aranysárgába öltözött minden,
szinte aranylik minden búzaszál.
Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak
takarót bontva az ég vásznaján,
rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,
olyan tépettek. Mégis oly csodás.
Felhő szemüknek kéklő tisztasága
elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,
szinte hallom a sóhajuk a szélben,
mikor szemeikből sűrű könny szitál.
Hajlonganak a büszke búzatáblák,
s felhőkbe bújik most a napsugár,
milyen furcsa! Most mosolyog ő is,
egyszerre esik, s napfényes a táj.
Milyen jó volna nekünk is így élni,
hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,
felszárítva a kiontott könnyet,
mit azokért ontunk, ki nem lehet már
velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,
s szívünkben mégis miattuk van nyár,
s érezni, ahogy mosolyuk szétárad
szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.
Megszülettünk. És meghalunk egyszer,
de addig sok minden létezik,
szárnyaló öröm, és keserű könnyek,
melyek lelkünket vértezik.
Hosszú az út, míg odáig érünk,
mégis: az idő eltelik.
Mért nem tudunk a kettő közt lenni
néha egy kicsit emberibb?
Mért kell bántani annyiszor egymást?
Mért lesz az ember oly irigy,
hogy megölné egymást egy falat kenyérért,
s hiába kérik, nem segít.
Mért oly kevés a szeretet néha?
Hiszen a lelket élteti!
Szeretet nélkül hideg a lélek,
hiszen az hozzánk tartozik.
Mért kell annyira gyűlölni egymást,
Hiszen annyira szomjazik
minden ember, ki érezni képes
szeretetre, míg létezik.
Észre se vesszük, hogy rohan az élet,
s hajunkra hó fátylat terít,
ködbe burkolva ifjúságunk,
s emlékeinket elveszi.
Olyan jó volna néha- néha
az időt megállítani,
ott ahol egykor boldogok voltunk,
míg a szívünket átszövi,
valami édes, szeretet érzés,
ahol nincs harag, se gyűlölet,
s szeretni egymást egészen addig,
míg az éjszaka átölel.
S abban a végső, elhaló percben
úgy menni el, olyan csendesen,
hogy ne tudjon fájni senkinek sem,
amikor egyszer elmegyek.
de addig sok minden létezik,
szárnyaló öröm, és keserű könnyek,
melyek lelkünket vértezik.
Hosszú az út, míg odáig érünk,
mégis: az idő eltelik.
Mért nem tudunk a kettő közt lenni
néha egy kicsit emberibb?
Mért kell bántani annyiszor egymást?
Mért lesz az ember oly irigy,
hogy megölné egymást egy falat kenyérért,
s hiába kérik, nem segít.
Mért oly kevés a szeretet néha?
Hiszen a lelket élteti!
Szeretet nélkül hideg a lélek,
hiszen az hozzánk tartozik.
Mért kell annyira gyűlölni egymást,
Hiszen annyira szomjazik
minden ember, ki érezni képes
szeretetre, míg létezik.
Észre se vesszük, hogy rohan az élet,
s hajunkra hó fátylat terít,
ködbe burkolva ifjúságunk,
s emlékeinket elveszi.
Olyan jó volna néha- néha
az időt megállítani,
ott ahol egykor boldogok voltunk,
míg a szívünket átszövi,
valami édes, szeretet érzés,
ahol nincs harag, se gyűlölet,
s szeretni egymást egészen addig,
míg az éjszaka átölel.
S abban a végső, elhaló percben
úgy menni el, olyan csendesen,
hogy ne tudjon fájni senkinek sem,
amikor egyszer elmegyek.

Értékelés 

