Idő 
Értékelés 
Értékelés Talán majd egyszer elmesélem néked,
hogy valaha régen volt egy szerelem,
melyben azt hittem minden csupa fény lesz,
s beragyogja az egész életem.
Azt hittem minden hajnalhasadáskor
ajkamra forró, lágy csókot lehel,
s mellettem lesz, míg dobban a szívem,
jóban és rosszban, s fogja kezem.
Talán majd egyszer megértem azt is,
miért lett vége olyan hirtelen,
mért vált hirtelen minden oly sötétté
mikor annyira szerettelek.
Hisz nem volt más, csak egy buta félreértés,
nem is hittem, hogy elveszítelek,
s vártalak téged oly sok délutánon,
ezernyi forró, kínzó éjjelen.
Ma már nem várok semmit a sorstól,
hisz az éjszaka egyre közelebb,
nincsenek vádak, nincsen több kétely,
csak a tűz, mellyel szerettelek.
Talán majd egyszer egy másik világban,
egyszer majd végre a tied leszek,
úgy, ahogy egykor szerettem volna
azt, hogy örökké veled legyek.
Talán. Hisz most is szívemben érzem,
minden, de minden út hozzád vezet,
s amíg csak el nem ragad a végzet,
szívem mélyében itt vagy velem.
hogy valaha régen volt egy szerelem,
melyben azt hittem minden csupa fény lesz,
s beragyogja az egész életem.
Azt hittem minden hajnalhasadáskor
ajkamra forró, lágy csókot lehel,
s mellettem lesz, míg dobban a szívem,
jóban és rosszban, s fogja kezem.
Talán majd egyszer megértem azt is,
miért lett vége olyan hirtelen,
mért vált hirtelen minden oly sötétté
mikor annyira szerettelek.
Hisz nem volt más, csak egy buta félreértés,
nem is hittem, hogy elveszítelek,
s vártalak téged oly sok délutánon,
ezernyi forró, kínzó éjjelen.
Ma már nem várok semmit a sorstól,
hisz az éjszaka egyre közelebb,
nincsenek vádak, nincsen több kétely,
csak a tűz, mellyel szerettelek.
Talán majd egyszer egy másik világban,
egyszer majd végre a tied leszek,
úgy, ahogy egykor szerettem volna
azt, hogy örökké veled legyek.
Talán. Hisz most is szívemben érzem,
minden, de minden út hozzád vezet,
s amíg csak el nem ragad a végzet,
szívem mélyében itt vagy velem.
Két kis kecske sétált a hegyen
lent alattuk a nagy mélység,
csak ámult- bámult mindkét kecske
milyen sok ott lenn a szépség.
Odalenn gyönyörű szép a táj
az egész egy dús legelő,
sziklás hegyormuk csupán kopár
a napsugár is perzselő.
Hej, de jó lenne ott lent élni
az élet ott biztosan jó,
búzaföldön készülne ágyuk
szénából lenne takaró.
Gyorsan döntött a két kis buta
elindulnak ők a rétre,
belevágnak a nagy kalandba
nem gondolva a veszélyre.
A fűben lapult lent a farkas
nyál csorgatva nézte őket,
régen várta hogy megehesse
vacsorára érkezőket.
A hegyre nem tudott felmászni
ott nem érte el a kecskét,
most jönnek hát látogatóba
velük tölti így az estét.
Jöttök vissza ti kis buták!
Öreg bak kiállt a hegyről.
Farkas farka látszik a fűben
két kis kecske rohan egyből.
Bár van a világon sokkal szebb,
mint ahol éled életed,
becsüld meg jól az otthonodat
jobb nem lehet máshol neked.
lent alattuk a nagy mélység,
csak ámult- bámult mindkét kecske
milyen sok ott lenn a szépség.
Odalenn gyönyörű szép a táj
az egész egy dús legelő,
sziklás hegyormuk csupán kopár
a napsugár is perzselő.
Hej, de jó lenne ott lent élni
az élet ott biztosan jó,
búzaföldön készülne ágyuk
szénából lenne takaró.
Gyorsan döntött a két kis buta
elindulnak ők a rétre,
belevágnak a nagy kalandba
nem gondolva a veszélyre.
A fűben lapult lent a farkas
nyál csorgatva nézte őket,
régen várta hogy megehesse
vacsorára érkezőket.
A hegyre nem tudott felmászni
ott nem érte el a kecskét,
most jönnek hát látogatóba
velük tölti így az estét.
Jöttök vissza ti kis buták!
Öreg bak kiállt a hegyről.
Farkas farka látszik a fűben
két kis kecske rohan egyből.
Bár van a világon sokkal szebb,
mint ahol éled életed,
becsüld meg jól az otthonodat
jobb nem lehet máshol neked.
Estéli csendélet tavasszal…
A holdtalan, vaksötét éjszaka, ráterül mindenre,
A nesztelen, zizzenéstelen csend lett a lételeme.
Hirtelen, messze ugatni kezdett egy rekedtes kutya,
És fogott! Mérges, könyörtelen hangja szerint, nem mulya.
Az eget eltakarja egy egybefüggő felhőalap,
Enyhe szél fúj és esőszagot hoz... sötét, beleharap.
Az esőszag egyre élesebb lett és kellemes volt,
A másik irányból fájdalmasnak tűnt… ló nyihogott.
Hirtelen kezdődött a vaksötétben az esőszitálás,
Aztán meglepetésként, leszakadt az ég… vizes zihálás.
Ebbe a láthatatlanságba, nem volt várható semmi más…
Kicsit nagyon elázunk, de nem baj, mert itt a tavasz.
Finom eső, finom sötétben… finom az új tavasz.
Vecsés, 2018. március 6. - Kustra Ferenc József
A holdtalan, vaksötét éjszaka, ráterül mindenre,
A nesztelen, zizzenéstelen csend lett a lételeme.
Hirtelen, messze ugatni kezdett egy rekedtes kutya,
És fogott! Mérges, könyörtelen hangja szerint, nem mulya.
Az eget eltakarja egy egybefüggő felhőalap,
Enyhe szél fúj és esőszagot hoz... sötét, beleharap.
Az esőszag egyre élesebb lett és kellemes volt,
A másik irányból fájdalmasnak tűnt… ló nyihogott.
Hirtelen kezdődött a vaksötétben az esőszitálás,
Aztán meglepetésként, leszakadt az ég… vizes zihálás.
Ebbe a láthatatlanságba, nem volt várható semmi más…
Kicsit nagyon elázunk, de nem baj, mert itt a tavasz.
Finom eső, finom sötétben… finom az új tavasz.
Vecsés, 2018. március 6. - Kustra Ferenc József
Az őszi kertben
Az őszi kertben már elnyíltak a rózsák,
csak a krizantém bontja szirmait,
borzas fejével hajlik a földre,
s az őszi faggyal lassan búcsút int.
Lassan felveszi dérezüst ruháját
a kert, s míg lehunyja álmos szemeit,
halk sóhaj száll a hűs éjszakában,
mint mikor valaki szépet álmodik.
Most csak pihen. Majd lassan újraébred,
mikor a tavasz újra élni hív,
felébresztve az alvó világot,
eléjük tárva földi kincseit.
Ő is úgy érez, akár az ember,
s ha bánat suhintja homlokráncait,
sűrű könnyeket hullajt a tájra,
siratva mások súlyos vétkeit.
Mert ők is érzik, e haldokló világban
mily kevés már a tiszta szeretet,
s színes virággal egyre csak hívnak,
ne állj a sorba! Te csak élj, s szeress.
Mert míg szeretet vezérel minket,
s ameddig győz a tiszta értelem,
addig tágul e csodás világ és
ezer szépsége tárul fel neked.
Az őszi kertben már elnyíltak a rózsák,
csak a krizantém bontja szirmait,
borzas fejével hajlik a földre,
s az őszi faggyal lassan búcsút int.
Lassan felveszi dérezüst ruháját
a kert, s míg lehunyja álmos szemeit,
halk sóhaj száll a hűs éjszakában,
mint mikor valaki szépet álmodik.
Most csak pihen. Majd lassan újraébred,
mikor a tavasz újra élni hív,
felébresztve az alvó világot,
eléjük tárva földi kincseit.
Ő is úgy érez, akár az ember,
s ha bánat suhintja homlokráncait,
sűrű könnyeket hullajt a tájra,
siratva mások súlyos vétkeit.
Mert ők is érzik, e haldokló világban
mily kevés már a tiszta szeretet,
s színes virággal egyre csak hívnak,
ne állj a sorba! Te csak élj, s szeress.
Mert míg szeretet vezérel minket,
s ameddig győz a tiszta értelem,
addig tágul e csodás világ és
ezer szépsége tárul fel neked.
Este a gangon, csak ülök én csendben, nem rombolom a rendet,
Sötétben templomi harang szól, halkan meg is töri a csendet…
Körbenézek, sötét pillanat elvarázsolja a lelkemet…
A kettő együtt olyan szép, hogy kicsit leteszem a pennámat,
Hátra dőlök, és élvezem, mit a láthatatlan nekem nyújthat…
Csillag bár világít, de a sötét valahogy olyan élő,
Az asztalomon is már csak leégett gyertyacsonk, mi égő.
Gondolataim elszállnak, most a sötétben, harangszó elvarázsolt,
Most a lelkem a mély, matt-sötét harangszóval szárnyalt, sötét meg árnyalt…
A békességben én
Kicsit el is szunyókáltam.
Varázslat fönnmaradt.
*
Harangszó elmúlt már,
Sötét fátyol, tovább borít.
Szellő meg széllé lesz.
A sötét erősödik, csillagok eltűntek, felhők már takarják,
A harangszó is megszűnt, elhalt, messze jár, hátha ott is akarják.
A gyertyámnak léte vége... bemegyek,
Hogy írjak, nem akarják az Istenek…?!
Versezhetnékem volna még talán, meglehet…
Rám terül az álomvilág, valós lehelet…
Párnám habosítom, nyálam ráfolyik,
Majdan eljön hajnal, és rám virradtik.
A Nap majd egyre jobban pironkodva lépdel,
És én majd gyertya nélkül, elleszek sorvéggel…
Vecsés, 2016. június 15. – Kustra Ferenc József – íródott: Versben és HIAQ –ban…
Sötétben templomi harang szól, halkan meg is töri a csendet…
Körbenézek, sötét pillanat elvarázsolja a lelkemet…
A kettő együtt olyan szép, hogy kicsit leteszem a pennámat,
Hátra dőlök, és élvezem, mit a láthatatlan nekem nyújthat…
Csillag bár világít, de a sötét valahogy olyan élő,
Az asztalomon is már csak leégett gyertyacsonk, mi égő.
Gondolataim elszállnak, most a sötétben, harangszó elvarázsolt,
Most a lelkem a mély, matt-sötét harangszóval szárnyalt, sötét meg árnyalt…
A békességben én
Kicsit el is szunyókáltam.
Varázslat fönnmaradt.
*
Harangszó elmúlt már,
Sötét fátyol, tovább borít.
Szellő meg széllé lesz.
A sötét erősödik, csillagok eltűntek, felhők már takarják,
A harangszó is megszűnt, elhalt, messze jár, hátha ott is akarják.
A gyertyámnak léte vége... bemegyek,
Hogy írjak, nem akarják az Istenek…?!
Versezhetnékem volna még talán, meglehet…
Rám terül az álomvilág, valós lehelet…
Párnám habosítom, nyálam ráfolyik,
Majdan eljön hajnal, és rám virradtik.
A Nap majd egyre jobban pironkodva lépdel,
És én majd gyertya nélkül, elleszek sorvéggel…
Vecsés, 2016. június 15. – Kustra Ferenc József – íródott: Versben és HIAQ –ban…
