Idő 
Értékelés 
Értékelés Anyám keze erős és kérges
volt egykor, s munkától eres,
s mégis, olyan gyöngéden simította
fáradt kezével mindenem.
Esténként, mikor hozzá bújva
meséket mondott énnekem,
úgy ölelt! Olyan szeretettel,
ahogy nem tud más senki sem.
Sosem mondta mennyire fáradt,
s amikor éppen nevetett,
szeme kékjében csillagokként
ragyogtak könnyes gyöngyszemek.
Istenem! Milyen boldog is voltam!
Pedig nem volt más semmi sem,
csak néhány boldogan eltöltött óra,
mely ma is feldereng nekem.
Valahol mélyről, messzi múltból,
s úgy járja át most mindenem,
hogy beleborzongok, milyen szép volt,
pedig oly rég volt, Istenem.
Azóta megtört. Oly törékeny.
S olyan gyönge a két keze,
Mégis annyira jólesik most is,
amikor néha átölel.
Tudom, az idő olyan véges,
s nem lehet mindig itt velem,
de nekem mégis, oly erőt ád,
ha fáradt kezével átölel.
Most tűnődöm: vajon épp úgy érez
az én két drága gyermekem?
Ahogyan én, hisz nincsen másom,
csak ők! Hiszen ők a mindenem!
volt egykor, s munkától eres,
s mégis, olyan gyöngéden simította
fáradt kezével mindenem.
Esténként, mikor hozzá bújva
meséket mondott énnekem,
úgy ölelt! Olyan szeretettel,
ahogy nem tud más senki sem.
Sosem mondta mennyire fáradt,
s amikor éppen nevetett,
szeme kékjében csillagokként
ragyogtak könnyes gyöngyszemek.
Istenem! Milyen boldog is voltam!
Pedig nem volt más semmi sem,
csak néhány boldogan eltöltött óra,
mely ma is feldereng nekem.
Valahol mélyről, messzi múltból,
s úgy járja át most mindenem,
hogy beleborzongok, milyen szép volt,
pedig oly rég volt, Istenem.
Azóta megtört. Oly törékeny.
S olyan gyönge a két keze,
Mégis annyira jólesik most is,
amikor néha átölel.
Tudom, az idő olyan véges,
s nem lehet mindig itt velem,
de nekem mégis, oly erőt ád,
ha fáradt kezével átölel.
Most tűnődöm: vajon épp úgy érez
az én két drága gyermekem?
Ahogyan én, hisz nincsen másom,
csak ők! Hiszen ők a mindenem!
Megszülettünk. És meghalunk egyszer,
de addig sok minden létezik,
szárnyaló öröm, és keserű könnyek,
melyek lelkünket vértezik.
Hosszú az út, míg odáig érünk,
mégis: az idő eltelik.
Mért nem tudunk a kettő közt lenni
néha egy kicsit emberibb?
Mért kell bántani annyiszor egymást?
Mért lesz az ember oly irigy,
hogy megölné egymást egy falat kenyérért,
s hiába kérik, nem segít.
Mért oly kevés a szeretet néha?
Hiszen a lelket élteti!
Szeretet nélkül hideg a lélek,
hiszen az hozzánk tartozik.
Mért kell annyira gyűlölni egymást,
Hiszen annyira szomjazik
minden ember, ki érezni képes
szeretetre, míg létezik.
Észre se vesszük, hogy rohan az élet,
s hajunkra hó fátylat terít,
ködbe burkolva ifjúságunk,
s emlékeinket elveszi.
Olyan jó volna néha- néha
az időt megállítani,
ott ahol egykor boldogok voltunk,
míg a szívünket átszövi,
valami édes, szeretet érzés,
ahol nincs harag, se gyűlölet,
s szeretni egymást egészen addig,
míg az éjszaka átölel.
S abban a végső, elhaló percben
úgy menni el, olyan csendesen,
hogy ne tudjon fájni senkinek sem,
amikor egyszer elmegyek.
de addig sok minden létezik,
szárnyaló öröm, és keserű könnyek,
melyek lelkünket vértezik.
Hosszú az út, míg odáig érünk,
mégis: az idő eltelik.
Mért nem tudunk a kettő közt lenni
néha egy kicsit emberibb?
Mért kell bántani annyiszor egymást?
Mért lesz az ember oly irigy,
hogy megölné egymást egy falat kenyérért,
s hiába kérik, nem segít.
Mért oly kevés a szeretet néha?
Hiszen a lelket élteti!
Szeretet nélkül hideg a lélek,
hiszen az hozzánk tartozik.
Mért kell annyira gyűlölni egymást,
Hiszen annyira szomjazik
minden ember, ki érezni képes
szeretetre, míg létezik.
Észre se vesszük, hogy rohan az élet,
s hajunkra hó fátylat terít,
ködbe burkolva ifjúságunk,
s emlékeinket elveszi.
Olyan jó volna néha- néha
az időt megállítani,
ott ahol egykor boldogok voltunk,
míg a szívünket átszövi,
valami édes, szeretet érzés,
ahol nincs harag, se gyűlölet,
s szeretni egymást egészen addig,
míg az éjszaka átölel.
S abban a végső, elhaló percben
úgy menni el, olyan csendesen,
hogy ne tudjon fájni senkinek sem,
amikor egyszer elmegyek.
Lehetetlen. Suttogtam magamban,
hogy veled lehessek, hisz tudom:
a távolság, amely megbújik köztünk,
éket ver közénk, jól tudom.
Mint egy ajtó, mely bezárul olykor,
s olyan vészesen nyikorog,
mintha kérlelne: nyiss már ki végre!
S lépj át a küszöbön. Itt vagyok.
Én is úgy érzem magamat olykor,
amikor hozzád indulok,
szívem a torkomban dobog mindig,
míg a kilincset megfogom.
Ezernyi féltés, kétely van bennem,
pedig szeretlek és tudom,
te is éppen úgy szeretsz engem,
érzem a simításodon.
Mégis: annyira félszeg vagy néha.
Faggatnálak, de nem tudom,
hogy romboljam le azt a gátat,
mely elválaszt tőled, hisz tudom.
Benned is épp úgy ott van a tüske,
mely belülről szúr, és fáj nagyon,
amit másoktól kaptál egykor,
s nem tudsz már bízni, jól tudom.
Pedig amikor lázasan csókolsz,
érzem, mennyire akarod,
hogy melletted legyek minden éjjel,
s megadnál mindent, jól tudom.
Akárcsak én. Hisz úgy szeretlek!
s ha átölelsz, minden bánatom
messzire tűnik az esti széllel,
s rám száll a végtelen nyugalom.
hogy veled lehessek, hisz tudom:
a távolság, amely megbújik köztünk,
éket ver közénk, jól tudom.
Mint egy ajtó, mely bezárul olykor,
s olyan vészesen nyikorog,
mintha kérlelne: nyiss már ki végre!
S lépj át a küszöbön. Itt vagyok.
Én is úgy érzem magamat olykor,
amikor hozzád indulok,
szívem a torkomban dobog mindig,
míg a kilincset megfogom.
Ezernyi féltés, kétely van bennem,
pedig szeretlek és tudom,
te is éppen úgy szeretsz engem,
érzem a simításodon.
Mégis: annyira félszeg vagy néha.
Faggatnálak, de nem tudom,
hogy romboljam le azt a gátat,
mely elválaszt tőled, hisz tudom.
Benned is épp úgy ott van a tüske,
mely belülről szúr, és fáj nagyon,
amit másoktól kaptál egykor,
s nem tudsz már bízni, jól tudom.
Pedig amikor lázasan csókolsz,
érzem, mennyire akarod,
hogy melletted legyek minden éjjel,
s megadnál mindent, jól tudom.
Akárcsak én. Hisz úgy szeretlek!
s ha átölelsz, minden bánatom
messzire tűnik az esti széllel,
s rám száll a végtelen nyugalom.
Ahol, egykor a kettőnk találkája volt a hátsó kertben,
Ott bizony, szépen kinyílt emlékként Kegyed krizantém bokra…
Az én, Kegyed iránti gyöngéd, nem elmúló érzelemben,
Az erős szeretet nekilendült, el is telt, már ragyogva…
El is nyílott már
A nagy krizantém bokor a kertben.
Szerelmem él még,
Ön után sajgón fájó szívemben.
El is nyílott már,
A nagy krizantém bokor a kertben.
Kegyed, már régen nincs velünk, a kert is ettől árva,
Szerelmem is rászáradt az Ön krizantém bokrára.
A könnyeim meg zúdulnak akaratlan... arcomra.
Én meg emlékezve bolyongok csak úgy egymagamba.
El is nyílott már
A nagy krizantém bokor a kertben.
Szerelmem él még,
Ön után sajgón fájó szívemben.
El is nyílott már,
A nagy krizantém bokor a kertben.
Vecsés, 2023. január 30. – Kustra Ferenc József - Íródott: Vaszilij Sumszkij: azonos c. verse átirataként. Közzétette; Szöllösi Dávid műfordító - január 29 2023.
Ott bizony, szépen kinyílt emlékként Kegyed krizantém bokra…
Az én, Kegyed iránti gyöngéd, nem elmúló érzelemben,
Az erős szeretet nekilendült, el is telt, már ragyogva…
El is nyílott már
A nagy krizantém bokor a kertben.
Szerelmem él még,
Ön után sajgón fájó szívemben.
El is nyílott már,
A nagy krizantém bokor a kertben.
Kegyed, már régen nincs velünk, a kert is ettől árva,
Szerelmem is rászáradt az Ön krizantém bokrára.
A könnyeim meg zúdulnak akaratlan... arcomra.
Én meg emlékezve bolyongok csak úgy egymagamba.
El is nyílott már
A nagy krizantém bokor a kertben.
Szerelmem él még,
Ön után sajgón fájó szívemben.
El is nyílott már,
A nagy krizantém bokor a kertben.
Vecsés, 2023. január 30. – Kustra Ferenc József - Íródott: Vaszilij Sumszkij: azonos c. verse átirataként. Közzétette; Szöllösi Dávid műfordító - január 29 2023.
Az én falum kicsiny kis helység,
de nekem itt az otthonom!
Ahol én lakom, selymes a fű is,
s a föld annyira bársonyos.
Csöndes az utca, s nem világít
olyan sok színes lampion,
de a szívem az szinte vérzik,
amikor néha itt hagyom.
Itt láttam meg a napvilágot,
s amikor anyám ringatott,
meleg szeméből úgy sugárzott
a fény, s teljesen áthatott.
Mikor mezítláb játszadoztam,
úgy simogatta talpamat
a fű, szinte most is érzem,
hogy a lábamra rátapad.
Itt voltam egykor ifjú én is,
álmodva édes álmokat,
s úgy őrzöm most is, mint a kincset,
mit selyem dobozban tartanak.
Itt lettem egykor anya én is,
s nem volt tán nálam boldogabb,
de az idő már szürke porként
fejemre hullva elsuhant.
Hajamra sűrű dér szitál már,
s kopott szívem, ha cserben hagy,
itt szeretnék majd megpihenni,
őseim közt, a föld alatt.
de nekem itt az otthonom!
Ahol én lakom, selymes a fű is,
s a föld annyira bársonyos.
Csöndes az utca, s nem világít
olyan sok színes lampion,
de a szívem az szinte vérzik,
amikor néha itt hagyom.
Itt láttam meg a napvilágot,
s amikor anyám ringatott,
meleg szeméből úgy sugárzott
a fény, s teljesen áthatott.
Mikor mezítláb játszadoztam,
úgy simogatta talpamat
a fű, szinte most is érzem,
hogy a lábamra rátapad.
Itt voltam egykor ifjú én is,
álmodva édes álmokat,
s úgy őrzöm most is, mint a kincset,
mit selyem dobozban tartanak.
Itt lettem egykor anya én is,
s nem volt tán nálam boldogabb,
de az idő már szürke porként
fejemre hullva elsuhant.
Hajamra sűrű dér szitál már,
s kopott szívem, ha cserben hagy,
itt szeretnék majd megpihenni,
őseim közt, a föld alatt.
