Anya meglepett egy csokival;
ott volt a tányérom mellett.
Szerettem volna azonnal kibontani.
Anya mosolygott,
de szeme szigorúan nézett.
Tudtam, előbb meg kell ennem a krumplis tésztát.
Nem is éreztem az ízét,
csak kanalaztam... egyik falat a másik után.
Elfogyott!
Kezembe fogtam a csokimat,
és mint aki éhhalál szélén áll,
úgy tömtem magamba.
Ó, hogy milyen finom volt!
Édes, selymes, és a nyelvemen szétkenődött!
Majd véget ért a csoda, mind megettem.
Csokimnak nyomai csak ujjaim begyén látszódtak.
Anya odahajolt, és apró puszival
egy pici csokimaszatot eltüntetett az ujjamról.
Ekkor jutott eszembe:
Meg se kínáltam őt!
Ránéztem az arcára, a csillogó szemére,
és a gyomromban valami fájó szorítást éreztem.
Észrevehette, mert magához ölelt,
és én szipogva súgtam neki:
Anya, ne haragudj, amiért nem adtam belőle.
Ígérem, ha lesz pénzem, veszek neked
egy nagy táblával, piros szalaggal átkötve!
Ő még jobban magához húzott.
Éreztem azt a biztonságot adó illatot és meleget,
amit csak az ő közelsége adhat.
Nem mertem felnézni,
mert hallottam légzésén, hogy sír.
Majd leguggolt hozzám, és
könnyeit letörölve mondta:
Nekem te vagy a csokoládé!
A legszebb piros szalagos csoki a világon!
Azóta őrzöm annak a csokinak a papírját,
s oly sok év eltelt már,
hogy megszámolni se tudom,
mennyi csokit ajándékoztam anyunak.
Ma újra vettem egyet,
piros szalaggal átkötöttem,
és odaálltam a sírjához:
Anya látod, hoztam neked csokit!
Leteszem a koszorúja mellé,
megcsókolom azt a régi, gyűrött csokipapírt,
és sírok...
annyira hiányzik az illata, melegsége...
annyira szeretnék adni neki a csokimból!

Egyszer fent, egyszer lent,
Egyszer sírva, egyszer nevetve.
Egyszer boldogan és happy-sen,
Egyszer komoran és depisen.

Egyszer fent, egyszer lent,
Egyszer egyedül, egyszer nem.
Egyszer barátokkal dalolva,
Egyszer magányosan agyalva.

Két személyiség, két lélek,
Egyik mondja: hajrá, másik, hogy véged.
Két gondolat, két eszme,
Egyik mondja: jó vagy, másik, hogy el vagy cseszve.

Májusban, egy parkban sétálva,
Nő alakja tűnik fel,
Csontszínű, korhű ruhában.
Kézében, hozzá illő csipkés napernyő,
Míg a fák, s a rét gyönyörűen zöldellő.
Lágy szellő fújja, hosszú barna haját,
Míg egy váratlan pillanatban,
Az egyik kérője, elé toppan,
Elegáns, sötét frakkban.
Sudár alakjával, előtte térdre borul,
Arca komoly, gondterhelt, sötét hajába túr.
Közli, hogy ellenfelét párbajra kihívta,
Így, a döntést ő helyette megvívta!
Szenvedélyes szerelemmel kéri meg kezét,
Ám a történtek miatt, elutasítja kérőjét.
Ha, várt volna bizalommal még,
Megkapta volna szerelmét s vele kezét.
Mély fájdalom, gyász gyötörte a nő lelkét,
Két kérője közül az egyik szellemként éli életét.
Hosszú szenvedés várt mind kettőjükre,
Lelküket a szenvedélyes szerelem fűzte össze.
Boldogságukat, a halál pecsétje száműzte.
A férfi többszöri kérésére, újra találkoztak.
Ősz volt, a levelek a fákon megsárgultak,
Hulló falevelek integettek búcsútalálkozásuknak.
Nem lehettek egymáséi,
Egymás nélkül sem tudtak élni!
Sóvárgó lelkük őket gyötörte,
Ám a bűn árnyéka, boldogságukat nem engedte.
Döntött a férfi, pisztolyát előrántva,
Szíve hölgyét hirtelen mellkason lőtte.
Majd, halántékához emelve pisztolyát,
Meghúzta annak ravaszát.
Holtan rogyott le szerelme mellé,
Fák lombjai koszorúként borultak fölé.
Sétány csendjében köd ereszkedett melléjük,
Az ősz elmúlásával, kihunyt földi életük.
Egy régi történet, mely előző élthez visszanyúlt.
Azóta, újra születtek e földi világban,
Hogy megtalálják egymást egy új világban.
Elkerülhetetlen volt találkozásuk,
Felismerésül szolgált a magnetikus száluk.
Ez köti össze a lelkeket bárhol a világban,
Megtalálják egymást, hogy egyesüljenek duálban.

Valahol távol, a föld egyik zugában,
A párok, házasság előtti szertartásban,
Bizonyítanak szerelem próbájában.
Szellemi tanításokat követve,
Áldást kérnek frigyükre.
Az áldást, tanító mestereik adják,
Vagy nem, ahhoz mérten,
Mit ír lelkük a sorskönyvében!
Ezt mindig csak a férfi kérheti,
A szertartást, csak ő kezdeményezheti.
Templomban, szellemi tanítók előtt kér áldást,
Párjának adni kívánt gyűrűkre.
S az áldás után engedélyt kapnak frigyükre.
Ha a tiszta szándék három hónapon át megmarad,
A szellemi tanítók előtti eljegyzés áldott marad.
Ám, a földi esküvő legalább még egy évet várat,
Hiszen a szerelmesek próba évük alatt,
Szellemi vezetés által követik csillagzatukat.
Amikor a férfi lelke megérett arra,
Hogy szerelmét és életét párjának felajánlja,
Karikagyűrűjét nőjének elfogadásra ajánlja.
Amikor a nő e gyűrűt elfogadta,
A férfi gyűrűje szívét körbefonta.
Viszonzásul a nő is felajánlja,
Így kettejük szíve van gyűrűbe zárva.

Valamikor réges - régen,
Két szívet hordozott magában a lélek.
Egyek voltak és boldogok.
Ám, az idő múlásával kettészakadt e lélek,
Szeretetlenség ereje, mi eltávolította végleg.
Azóta keresik egymást e földi világban,
De, nem lelik igaz párjukat,
Az életek egymásutánjában.
Egymás iránti tiszta, őszinte vágy,
S egy magnetikus szál, mi köti össze őket!
Így találnak egymásra, egyik földi életükben.
A lelkek szabadok és felismerik egymást,
Feltör közöttük az ősi egység, varázs,
Felejthetetlen, földön túli érzés és vágy!
Lélekben eggyé olvadnak, mint régen,
S az égiek, áldásukkal pecsételik végleg.
Szeretet fényében ragyog lelkük,
Az úton együtt mennek tovább,
Tudják, egymás nélkül nem léteznek már!
A szeretet lángja fénylik szívükben,
Így őrzik az egységet lelkükben!