Innen nèzve elèg nagy,
Onnan nèzve benne vagy.
Fenntröl nèzve szakadèk,
Alùlròl mèg bebùjnèk.

Innen nèzve ôrület,
Benne lenni,
Benn lehet.
Onnan nèzve kurva szèp,
Harmadiknak bemennèk.

Innen nèzve elveszett,
Amit itt valaha keresett
A làny
Meg a fèrfi.

Innen nèzve àldozat
Onnan nèzve egy làncolat
Tettet a tettes,
Majd utolèrik,
Ès szerepeiket
Felcserèlik.

Innen nèzve mutatòs dràma,
Onnan nèzve bizony
ez làrma..
Nincs katarzis csak a bün,
Reggel meg felszedem
Az eldobott gyürüm.

Innen nèzve ez kalitka,
Onnan nèzve meg nem ritka, hogy
Eljàtsszuk ùjra a szerepet,
Amit egyikünk sem keresett,
Hanem kapott…
S mègis, csak-csak felavatott.

Innen nèzve mutogat,
Kissè gùnyosan
Utalgat,
Hogy akàr
Kinn vagy benn
Közel ès tàvol,
Nem esik messze…
Ugye...a fàtol.

Innen nèzve nem làtod.
Onnan...meg mèg nem látod.
Màs perspektìva nincs,
Csukd be a szemed,
Làtod, a sötèt is vezet…
Nem csak a fèny
Ìgèri a fèrfi
S ùjra indulunk
Keresgèlni.

Jó volna néha elbújni egy csöndes sarokba olykor,
hogy ne szóljon hozzám senki sem, s ne zavarjanak folyton.
Magamban álmodni csendesen, valami egészen jóról,
hűvös távoli bércekről, amely még csillog a hótól.

Mint vakító, fehér tisztaság, mely szememet bántja olykor,
olyanná tenni a világot, hogy megtisztuljon a rossztól.
Ki éhesen, fázva ott vacog, adni neki a sokból,
mit mások eldobnak, s küzdeni, hogy nekik is jusson a jóból.

Mosolyt látni az arcokon, ahol most bánat ül sokszor,
s zord, hideg téli szél helyett meleget érezni olykor.
Reményt, és hitet adni ott, ahol már hideg az otthon,
s érezni, azt a meleget, mely szívünkből sugárzik akkor

amikor tudjuk, mily kevés kell, hogy örömöt hozzon
minden apró kis érintés, és néhány emberi jó szó.
Hogy el tudjuk hinni, van jövőnk, s lehet még bárki itt boldog,
hol már nem tudunk hinni sem, és félünk. Már elég a rosszból.

Nézz le a földre Istenem! Emelj fel minket a porból!
Hozd el a jólétet nekünk, elegünk van a pokolból!
Szeresd mindegyik gyermeked egyformán! Itt, s most!
Földi jólétet adj nekünk! S méltóbb emberibb sorsot!

Hajtja vadul fellegeket
Kíméletlen csípős szél,
Jöhet farsang, tavaszváró;
Az úr itt még fagyos tél.

Torkos népség buja tánccal
Temetik már a telet,
Mindegyiknek kijár néhány
Mézes, mázos fánk szelet.

Világszerte népszokások
Csalogatják víg tavaszt,
Tábortűznél harsány kedvvel
Busók űzik a ravaszt.

Hamis az arc, megtévesztő
Maszk mögött a valóság,
De az évszak átlát rajta,
Hiába a turpisság.

Majd ha eljő az ideje,
Téltemető virága,
A jeges dér is felenged
Tavaszt hint a világra.

Tőle, nem lehet elégszer elbúcsúzni…

Ma már, ha húzzák, harangok zúgnak…
Temetőben ők éppen, hogy búgnak…

Akkor régen személyesen is el kellett volna búcsúzni,
De nem volt engedélyünk, hogy menjünk kórházba látogatni…
Nagyon-nagyon, még meg kelt' volna ölelni,
És akár a kezét többször megcsókolni…

Ő csak itt hagyott, elment, semmi búcsú nélkül,
De miért volt ilyen fontos, fékeveszettül…
Hiányban vagyunk,
Téged még várunk…

Búgnak most is a harangok… szinte már szüntelen,
Bánatos vagyok a sírodnál, megsemmisülten…

Vecsés, 2016. február 29. – Kustra Ferenc József – Orvos volt, egészen közeli rokonom és életem egyik legokosabb embere… sőt: TANÍTÓ MESTEREM. (meghalt: 2000. -ben vérmérgezésben!)

Az ánti’ világban még éltek, szokásból… öreg bölcsek,
Kik elmondták fiatalnak, miért rossz lenni ökörnek…
Oktatták a józan észt is és munkához hozzáállást,
Tanították a néha bizony kellő, vigyázban állást.

Én is éltem akkoriban, a csodára is vártam, tettem érte!
Igazságomat azonban kiugró, nagy szerencse nem kísérte…
Az óta is fejtegetem az életem szám-rejtvényét,
De rájöttem, egyszerűbb összeírni, létem sok génjét.

Az életben, minden területen a felkészültség kell, hogy domináljon,
Mert csak, annak van arra lehetősége, hogy nagy-precízen helyt is álljon!
Egy munkában elképzelhető, hogy van egy utolsó simítás,
Életben meg ilyen nincs, a siker egyik kulcsa; odaadás.

Vecsés, 2014. március 21. – Kustra Ferenc József- íródott önéletrajzi írásként…