Hazánk ékköve vagy!

A víz felől rám telepszik a pajkos esti szellő,
És imádni való a vízszaga, jó, hogy erre jő.
Bajuszomat kócoló
És arcomat csókoló,
Hűvösödő fuvallat
Langymelegen simogat.

Van a Balatonnak partján sok porszem és még több, sok kőszikla,
Én az egyikre ültem, szeretem, ha a víz lábamat mossa…
Nincs messze tőlem a nádas, hallom benne neszez a vadkacsa,
Én drukkolok, jól bújjon el, nehogy belőle legyen vacsora…

Bokáig áztatom lábamat,
Ezzel döntöm mai falakat…
Idejöttem haza, pihenni,
Fülledt levegőt, itt cserélni…

A víz oly’ mintha tükör sima lenne,
Néha kiugranak… hal is van benne.
Horgászcsónakban a horgász biztos elfáradt,
Látszik, hogy elbóbiskol, víz csónakot ringat.

Nézem, csak gyönyörködve nagy vizedet,
Mélyen beszívom az illatfelhődet,
Most élvezem a partodat, szerelemmel
Csak nézek jobb-balra, tágra nyitott szemmel

Balatonunk, te magad a varázs vagy,
Míg élek, jövők… hazánk ékköve vagy.

Vecsés, 2015. július 21. – Kustra Ferenc József

Emlékezzünk egy percig most azokra,
kiknek tollukban olyan tinta volt,
hogy gyöngybetűt írt a pergamenpapírra,
s szinte ringatott benne minden szó.

Papírra írták minden tévedésük,
minden örömük, minden bánatuk,
s nem titkolták el magukba zárva,
mikor lelkükből bánat könnye hullt.

Emberek voltak, ahogyan más is,
de bennük sokkal több volt a szenvedély,
s úgy tudtak írni szinte minden nyelven,
hogy a papír is szinte már beszélt.


Magával sodorva minden érző lelket,
meleg szavakkal, szinte hallani,
hogyan szakad fel a lélegzetnyi csendben
az a tiszta hang, mit oly jó hallani.


Harag, és bosszú. Öröm, vagy bánat.
Vagy a féktelen, forró szenvedély,
minden, amely a lelkükből áradt,
a vékony papíron szinte újra élt.


És mi olvastuk. Annyira vágyva
minden sorát, és szinte minden szó
úgy vonzott magához bennünket mindig,
mint egy felcsendült bűvös zeneszó.


Ma is írnak még. Épp úgy, mint régen,
de papírok helyett sok helyen talán
billentyű hangja tör be a csendbe,
s másképpen szól a hangja is ma már.

Csak az érzések nem lettek mások.
Épp úgy van harag, öröm, szeretet,
s olyan jó, mikor lelkünkbe látva
szinte minden szó új erőt lehel.

Ma is hiszem, hogy mindegyik szó, mely
könnyet fakaszt a gyűrött papíron,
költők szívéből lecsurgott hála,
amely neked szól, mikor olvasod.

Most látni milyen esendő az ember!
Mennyi szép álmot zúznak szerteszét,
büszkeségből és rút hatalomvágyból,
összerombolva mások életét.

Az egyik küszködik százezernyi gonddal,
és mégis! Mégis! Annyi jót remél,
a másik csak dőzsöl azon is nevetve,
ki küzd, szenved, harcol, mégis épp hogy él.

Hatalomvágytól agya rég eltompult,
s nem fogja fel, hogy az a veszteség,
melyet okozott, nem csak másnak árthat,
neki is épp oly fájó lehet még.

Porig rombolva harcok halmazában
minden pusztul, az erdő és a rét,
s kopasz, kietlen pusztasággá válik,
ezer kórságot szórva szerteszét.

Ha már nem lesznek zöld erdők és rétek,
s nem lesz a földön biztos menedék,
s mi tiszta ég most, csak betegséget terjeszt,
mit ér a hatalom, s tömérdeknyi pénz?

Térj észre ember! Oly rövid az élet!
Ne rombolj, szeress! Oly magas a tét!
Gyermekeid is, s majdan unokáid
szeretnék megélni mindazt, ami szép!

Már kisgyermekként észrevették rajtam,
ha játszottam az öreg zongorán,
lábam rögtön gyors ütemre váltott,
ha éreztem a zene ritmusát.

Egyik reggel jött hozzánk egy bácsi,
s elvitte az öreg zongorát,
én bennem is elhalkult a dallam,
fájt a szívem, s nem tudtam mi bánt.

Évek múltán, poros kis pincében
találtam egy ócska zongorát,
és azóta minden egyes nappal
slágerektől visszhangzott a ház.

Azóta is minden este játszom,
s dalba mondom, ha valami bánt,
mert amíg a torkomban egy hang van,
gyönyörűvé válik a világ.

Játssz még: súgja egy halk hang,
játssz még! Dalold el mi bánt,
Játssz még! Énekelj, kérlek!
Zenével szép a világ.

A vadász előbújt a rejtekéből és kiment a folyóparti rétre.
Lába nyomában a víz sorban kiserkedt és összegyűlt a mélyedésbe.
A folyó szokás szerint kiöntött és elöntötte a bokros berket,
Miközben a folyó vize rohanva-száguldott… a sok hullám csengett.

A Hold is csak jobban felfelé araszolt-kúszott az égbolton,
Maradék havon a sugarai visszaverődtek vakítón.
Aztán egyszerre rájött, itt nincs mit keresnie, elindult.
Keményre fagyott rögök közt' nehéz volt menni, belepistult.

A rögök közt bicegve tudott haladni a mezsgyéken,
Majd odébb meg másik faluba vezető ösvényeken.
Magányos alakja, szemet szúrt a szürke mezőségen.

Hajnalodott már, így megjelentek a fogatok, amik valahová mentek.
Az egyik kocsin csak egy nő ült, de éppen fejét lehajtott... ily' véletlenek.
Alija volt a régi szerelme, akit Tadeuszhoz kényszerítettek és most
Már terhes is volt, de -férje akarta- a zsákokkal megrakott kocsit neki volt
Kötelessége elvinni az ötven kilométerre lévő városba,
Hogy az árut, ott a piacon eladja. Ez volt férje fő gondolata.

Bronek ráköszönt és így beszédbe elegyedtek, hogy az asszony miért, hová megy,
Majd fölajánlotta, hogy mivel nincs dolga, segítőként vele a városba megy.
(Közben azt gondolta, hogy a lány, csak ne ellenkezzen
Ö szívesen megy, hogy emlékeikből évődhessen.)

A lány egy pillanatig gondolkozott, majd a beleegyezését adta,
Bronek meg fölült a bakra, átvette a gyeplőt és a lovat hajtotta.
Közben, (gyorsan gondolta!) de jól kezdődik a nap, gyorsan átfutott rajta.

Később az eső megint csak elkezdett esni, vigasztalanul,
Csendes ködfüggönnyel fedte be tájat és a kocsit, utastul…

Vecsés, 2019. december 14. – Kustra Ferenc – íródott, Jerzy Grzymkowski: A sötét folyó c. regénye ihletésével.