Most látni milyen esendő az ember!
Mennyi szép álmot zúznak szerteszét,
büszkeségből és rút hatalomvágyból,
összerombolva mások életét.

Az egyik küszködik százezernyi gonddal,
és mégis! Mégis! Annyi jót remél,
a másik csak dőzsöl azon is nevetve,
ki küzd, szenved, harcol, mégis épp hogy él.

Hatalomvágytól agya rég eltompult,
s nem fogja fel, hogy az a veszteség,
melyet okozott, nem csak másnak árthat,
neki is épp oly fájó lehet még.

Porig rombolva harcok halmazában
minden pusztul, az erdő és a rét,
s kopasz, kietlen pusztasággá válik,
ezer kórságot szórva szerteszét.

Ha már nem lesznek zöld erdők és rétek,
s nem lesz a földön biztos menedék,
s mi tiszta ég most, csak betegséget terjeszt,
mit ér a hatalom, s tömérdeknyi pénz?

Térj észre ember! Oly rövid az élet!
Ne rombolj, szeress! Oly magas a tét!
Gyermekeid is, s majdan unokáid
szeretnék megélni mindazt, ami szép!

Már kisgyermekként észrevették rajtam,
ha játszottam az öreg zongorán,
lábam rögtön gyors ütemre váltott,
ha éreztem a zene ritmusát.

Egyik reggel jött hozzánk egy bácsi,
s elvitte az öreg zongorát,
én bennem is elhalkult a dallam,
fájt a szívem, s nem tudtam mi bánt.

Évek múltán, poros kis pincében
találtam egy ócska zongorát,
és azóta minden egyes nappal
slágerektől visszhangzott a ház.

Azóta is minden este játszom,
s dalba mondom, ha valami bánt,
mert amíg a torkomban egy hang van,
gyönyörűvé válik a világ.

Játssz még: súgja egy halk hang,
játssz még! Dalold el mi bánt,
Játssz még! Énekelj, kérlek!
Zenével szép a világ.

A vadász előbújt a rejtekéből és kiment a folyóparti rétre.
Lába nyomában a víz sorban kiserkedt és összegyűlt a mélyedésbe.
A folyó szokás szerint kiöntött és elöntötte a bokros berket,
Miközben a folyó vize rohanva-száguldott… a sok hullám csengett.

A Hold is csak jobban felfelé araszolt-kúszott az égbolton,
Maradék havon a sugarai visszaverődtek vakítón.
Aztán egyszerre rájött, itt nincs mit keresnie, elindult.
Keményre fagyott rögök közt' nehéz volt menni, belepistult.

A rögök közt bicegve tudott haladni a mezsgyéken,
Majd odébb meg másik faluba vezető ösvényeken.
Magányos alakja, szemet szúrt a szürke mezőségen.

Hajnalodott már, így megjelentek a fogatok, amik valahová mentek.
Az egyik kocsin csak egy nő ült, de éppen fejét lehajtott... ily' véletlenek.
Alija volt a régi szerelme, akit Tadeuszhoz kényszerítettek és most
Már terhes is volt, de -férje akarta- a zsákokkal megrakott kocsit neki volt
Kötelessége elvinni az ötven kilométerre lévő városba,
Hogy az árut, ott a piacon eladja. Ez volt férje fő gondolata.

Bronek ráköszönt és így beszédbe elegyedtek, hogy az asszony miért, hová megy,
Majd fölajánlotta, hogy mivel nincs dolga, segítőként vele a városba megy.
(Közben azt gondolta, hogy a lány, csak ne ellenkezzen
Ö szívesen megy, hogy emlékeikből évődhessen.)

A lány egy pillanatig gondolkozott, majd a beleegyezését adta,
Bronek meg fölült a bakra, átvette a gyeplőt és a lovat hajtotta.
Közben, (gyorsan gondolta!) de jól kezdődik a nap, gyorsan átfutott rajta.

Később az eső megint csak elkezdett esni, vigasztalanul,
Csendes ködfüggönnyel fedte be tájat és a kocsit, utastul…

Vecsés, 2019. december 14. – Kustra Ferenc – íródott, Jerzy Grzymkowski: A sötét folyó c. regénye ihletésével.

Csendes erdő sötét mélyén
kis házikó bújik meg.
Hajnaltájban idős asszony
a ház előtt eltipeg.

Karjában egy vászonkosár
benne dió, mogyoró.
Lépte fájdalmasan lassú,
de az arca mosolygó.

Erdő szélen kis állatok
gyülekeznek nesztelen,
egerek is családostól
vannak is, vagy negyvenen.

Jóllakik az összes állat
a kosár tartalmából,
egyikük sem álmodhatott
ekkora gazdagságról.

Hideg télben falatokért
hálás a kis cinege,
kis állatnak senki más, csak
az ember az istene.

A tájra, fekete felhőréteg borult,
Ettől még a Nap sugara is lekonyult.

Pár órája, még a Nap sugára zavarta a szemünket,
Ezért még hordani kellett a sötétes napszemüveget.
Most meg már a levegőben van a nagy vihar szele,
De olyan, hogy még el is törhet az esernyőnk nyele.
Ebbe a viharba, bőrig ázhatunk
És nagyon vizes-kócos lesz a hajunk.

Az ősz győzködik, beszél hozzám, én meg csak hallgatom,
Szél, nekem zenél a levéltelen, kopasz ágakon.
Az egyik ágon, két varjú lebzsel.
Mag van a csőrükben, kora reggel.

Az ősz hangja, ahogy szól, zizzen-reccsen... vastag avar
Az árva, de feltámadó szél, még száraz port kavar.

A köd is van már, lassan-lassan felkúszott a sok fára,
Rájuk nehezedik, és eljön az ő ideje, várva
És marad is, míg el nem megy a napnak küldő-szavára.

Fázósan didereg a fák-bokrok oly' meztelen teste,
Őket levetkőztette rohammal a köd tegnap este.
Lombjuk már nincs, bokroknak-fáknak, már onnan, ez nem hull le.

Látom, hogy varjúcsapat repül az alacsony felhők alatt,
Lassan kezd már esni az eső is az elbujt kék ég alatt.
Sok levél, mint levetett gúnya, halomban gyűlik fa alatt.

Ha lány lennék, akkor lehetne hitem is dús keblű,
De azt gondolom, hogy így csak, bánatosan egykedvű.
Tavasz kéne, virulás, napfénysugárból kötegek,
Még tán' azt sem bánnám, ha megjelennének a legyek…

Udvaromban a japán lilaakác lombtalanítva más időkre vár,
Majd jövő tavasszal, aláülök én, ő egyszer csak, maga alatt talál.

Vecsés, 2014, október 11. – Kustra Ferenc József