Minden semmirevalónak,
Gácsnak, svábnak és zsidónak:
Grádics adatott:
Itt alant már csak egyedül
Maradok...

Sürög a vad, magyar élet,
Még a némák is beszélnek
S uccám ellepik
S bárki taknyost egy bősz iram
Fölrepit.

Seregesen senkik jönnek,
Megrabolnak, elköszönnek
Gúnnyal, szabadon,
Mi bennem gyült, mindenkié.
A vagyon.

Mind a szépet, amit hoztam
S ami új, nagy, átkozottan
Sok, pazar ige:
Úri, léha nullák raja
Söpri be.

Álmagyarok s jöttment népség
S címeres, ronda cselédség
S nagyúri nagyok:
Ez időben, itt, valaki:
Én vagyok.

Új igéim tán nem hatnak,
Rossz frigyesim elhagyhatnak
S nőhet a fülem,
De nem lesz itt semmi, soha
Nélkülem.

Virágosak bár ma is a mezők,
Elmaradtak a híg gerjedezők
S csak a gyűlölők dühe gyűlt meg.

Lelkendezők hangos hadja szaladt
Utánam a nevető Nap alatt,
Jó voltam nekik: dicses és bátor.

S mégis és mégis ma vagyok: Magam:
Olcsó szegődtek hadja odavan
S gyönyörüen és sokan üldöznek.

Ez a királyi: a számüzetés,
Ez a királyi: büszke megvetés,
Mikor eliszkol az olcsó gárda.

Szeretem, hogy így majdnem egyedül,
Bolond szivem még egyre hegedül
S megsokasodtak vad üldözőim.

Igy jár az ember, aki valaki,
Igy kell bátoran, szépen vallani:
Egy ál-barátnál száz dühödt inkább.

Életem: vallás, gőg és szerelem
S az üvöltőket jobban szeretem
Hizelkedő s divatra jötteknél.

Barátok múltak s én megmaradok,
Régi hibám és mégis csak adok:
Van miből és az üldözés: áldás.

Királyi, dús és mindig ugyanaz,
Megmaradtál s megmaradsz, vén kamasz:
Barát sem kell s nem ijjeszt ellenség.

Amit adtam: örökség s nem divat
S addig is, mig a Halál elhivat,
Magam vagyok: adó, jó s virágos.

Messze, messze, messze,
Honnan a madár jő
Tavasz kezdetével,
Messze, messze, messze,
Hova a madár megy
Hűvös, ködös ősszel.

Messze tengerparton
Áll a szent sír, a zöld
Tenger sárga partján;
Vadbokor fölötte,
Rá sötét fátyolként
Árnyékot boritván.

E vadbokron kívül
Nem gyászolja senki
A dicső halottat,
Ki a zajos élet
Lejártával itt most
Század óta hallgat.

Végső volt honában,
Ki a szabadságért
Hősi kardot ránta,
Hogy lett volna híve
A sors, ha hazája
Sem volt hű iránta?

Számüzé magát, hogy
Gyáva nemzetét ne
Lássa; mert ha látná:
Megátkozná, míg a
Messzeségből néma
Fájdalommal néz rá.

Itten nézte a hős
A szülőföldéről
Ballagó felhőket,
Melyeken az estfény,
(Vagy talán honának
Szégyenpírja?) égett.

Itten űlt a parton,
S hallgatá a csendes
Tenger mormogását,
S gondolá, hogy hallja
Fölriadt népének
Távoli zugását.

S várta, várta, várta,
Mikor jön már a hír,
Hogy szabad hazája?
S addig várt, addig várt,
Míg a halál jött e
Hír helyett hozzája.

S otthon már nevét is
Alig ismerik; csak
Egy emlékszik rája,
Egyedűl csak egy... a
Költő, a szabadság
Ez örök-lámpája.

Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, igéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

"Szép tavasz időd
időm időnk midőn
bőven terem a szerelem
szép szerelem vivát"

(vigadozó kis madarak
csaponganak a lebegnek a
jókedvűen énekelnek a
szállnak a virulásban)

jönnek-mennek a párok
keringenek merengenek
de valamennyi kettő
egyedül van lelket se lát

(ilyen égboltot s napot
sose láttam és sose láttál
sosem suttogott ennyi ajk
ugyanannyiféle igent)

fa nem számolja levelét
csak a zöld levél önmagát
de ezrével csillogva is
jelentésük csodásan egy

(titkon félénken szeretve
apró röpke lenge szálló
virulásban vigadó
boldog lényükről dalolnak)

"szép tavasz időd
időm időnk midőn
bőven terem a szerelem
szép szerelem vivát"