Idő 
Értékelés 
Értékelés Fáradtan ballagok völgyemen át,
Vállamon hordom világom baját.
Senki nem tart vissza, ha elveszek…
Ki lesz? Lesz, ki örül, ha nem leszek?
Ha megszököm visszatart-e
Te, Bárki?
Hiányozni fogok-e, mond
Akárki.
Pénz nem szeret,
Boldogság nincs,
Életem, nekem olyan, mint
Kalóznak, elátkozott kincs.
Völgyben járok
Szép időre várok,
Lelkem szárnyal,
A fagyi visszanyal.
Hullik rám az eső,
Ez könny a szememből,
Így nem látom a szép időt
Csak a mást, az elmúlt időt.
Nem vagy Te sehol, főleg nem velem
Pedig nekem adna... lételemem.
De ne sírj, töröld ki szemedből könnyet,
Én sem ejtek már nagy, oroszlán könnyet.
Vittelek volna magammal,
De nem jöttél, tévelyegtél.
Sorsunk két vonatra rakott
Sorsunk két irányba hatott.
Könnytől nem látom, én…
Nem te sírsz, hanem én
Ez így nem fenomén.
Ne sajnáld ha elmúlik
A nekem mocskos élet,
Majd a vége után, porhüvelyünk
Elporlik. Ettől ember nem félhet.
Minden dalnak eljő... vége van,
Ez úgyis csak sirató nóta.
Nekem csak annyi volt a kvóta!
Vonatom a pusztában egyedüli,
Csak megvadult hóförgeteg kíséri,
Végállomást előbb-utóbb eléri.
Mi a sorsodtól nem véd, ne sajnáld,
Engem nem vár senki sem, ez sajnáld.
Majd a végállomáson…
Majd én tán' uralkodón...
A sorsszerű magányon.
Raknám én a kazánt, hogy legyen gőz,
De nem támogat engem a dizőz.
Vonaton hátul, csak ücsörgök,
Nincs kedvem, magamon röhögök...
Mozdonyra, nekem nem adatott... szállni,
Biz’ a madaraknak adatott… szállni.
Szemem nagyon fátyolosan látja múltamat,
Tán’ siratom az életemet… mély kutamat...
Jó és rossz biz' keveredik,
Jó élet, nem sikeredik.
Életem pedig annyira jól indult
Megszülettem, így a jó is megindult.
De utólag tudom, minden rosszba bele fulladt...
Tanultam, tettem, tudtam, közben minden kifulladt…
Két vonat is van.
A másik régen
Csak távolodik,
Én meg nézem és
Szemem párásodik.
Még nézek és látom
Ablak dérre rajzolnak kis kezek,
Várom, de azok sem integetnek.
Vonatom halad, csak
Monoton zakatol,
Kalauznő itt sincs
Ki nekem udvarol.
Hóvihar vesz körül
Gonosz biztos örül…
Ablakom befagyott,
Ki azon, nem látok,
Nincsen kiflim és kakaóm,
Pedig finom... belemártom.
Ha én kiszállhatnék
Kincset találhatnék,
De az élet hullámvasút
És enyém mindig völgyvasút.
Mozdonyomnak, folyton csak a vágányt javítottam,
Hogy haladjon, sínpárt, utat fölszabadítottam.
Körben mindenhol partizánok voltak,
És rongálták a sínt, hogy ne haladjak.
Mozdonyomat megállítja valami... A bak!
Kocsim indóháznak dől… Kitörik az ablak!
Nem lesz itt függöny
Mint a színházban,
De előadásnak vége lesz
Az örök, végső elmúlásban.
Itt már nem lesz gond az életre, a tervekre
Így járok én majd sok mindennek a végére.
Vonatom is másé lesz, csak föl ne szálljatok,
Mert szerencsét nem hoz, látjátok... meglátjátok?
Sivatag kiszárad…
Erdő is elszárad…
Faág is letörik…
Élet összetörik…
Előbb utóbb megérkezek
A végső végállomásra…
Addig meg csak –de minek-
Emlékezek a múltra...
Mi nem olyan jó…
De már mi másra?
Vecsés, 2010. október 23. – Kustra Ferenc József
Vállamon hordom világom baját.
Senki nem tart vissza, ha elveszek…
Ki lesz? Lesz, ki örül, ha nem leszek?
Ha megszököm visszatart-e
Te, Bárki?
Hiányozni fogok-e, mond
Akárki.
Pénz nem szeret,
Boldogság nincs,
Életem, nekem olyan, mint
Kalóznak, elátkozott kincs.
Völgyben járok
Szép időre várok,
Lelkem szárnyal,
A fagyi visszanyal.
Hullik rám az eső,
Ez könny a szememből,
Így nem látom a szép időt
Csak a mást, az elmúlt időt.
Nem vagy Te sehol, főleg nem velem
Pedig nekem adna... lételemem.
De ne sírj, töröld ki szemedből könnyet,
Én sem ejtek már nagy, oroszlán könnyet.
Vittelek volna magammal,
De nem jöttél, tévelyegtél.
Sorsunk két vonatra rakott
Sorsunk két irányba hatott.
Könnytől nem látom, én…
Nem te sírsz, hanem én
Ez így nem fenomén.
Ne sajnáld ha elmúlik
A nekem mocskos élet,
Majd a vége után, porhüvelyünk
Elporlik. Ettől ember nem félhet.
Minden dalnak eljő... vége van,
Ez úgyis csak sirató nóta.
Nekem csak annyi volt a kvóta!
Vonatom a pusztában egyedüli,
Csak megvadult hóförgeteg kíséri,
Végállomást előbb-utóbb eléri.
Mi a sorsodtól nem véd, ne sajnáld,
Engem nem vár senki sem, ez sajnáld.
Majd a végállomáson…
Majd én tán' uralkodón...
A sorsszerű magányon.
Raknám én a kazánt, hogy legyen gőz,
De nem támogat engem a dizőz.
Vonaton hátul, csak ücsörgök,
Nincs kedvem, magamon röhögök...
Mozdonyra, nekem nem adatott... szállni,
Biz’ a madaraknak adatott… szállni.
Szemem nagyon fátyolosan látja múltamat,
Tán’ siratom az életemet… mély kutamat...
Jó és rossz biz' keveredik,
Jó élet, nem sikeredik.
Életem pedig annyira jól indult
Megszülettem, így a jó is megindult.
De utólag tudom, minden rosszba bele fulladt...
Tanultam, tettem, tudtam, közben minden kifulladt…
Két vonat is van.
A másik régen
Csak távolodik,
Én meg nézem és
Szemem párásodik.
Még nézek és látom
Ablak dérre rajzolnak kis kezek,
Várom, de azok sem integetnek.
Vonatom halad, csak
Monoton zakatol,
Kalauznő itt sincs
Ki nekem udvarol.
Hóvihar vesz körül
Gonosz biztos örül…
Ablakom befagyott,
Ki azon, nem látok,
Nincsen kiflim és kakaóm,
Pedig finom... belemártom.
Ha én kiszállhatnék
Kincset találhatnék,
De az élet hullámvasút
És enyém mindig völgyvasút.
Mozdonyomnak, folyton csak a vágányt javítottam,
Hogy haladjon, sínpárt, utat fölszabadítottam.
Körben mindenhol partizánok voltak,
És rongálták a sínt, hogy ne haladjak.
Mozdonyomat megállítja valami... A bak!
Kocsim indóháznak dől… Kitörik az ablak!
Nem lesz itt függöny
Mint a színházban,
De előadásnak vége lesz
Az örök, végső elmúlásban.
Itt már nem lesz gond az életre, a tervekre
Így járok én majd sok mindennek a végére.
Vonatom is másé lesz, csak föl ne szálljatok,
Mert szerencsét nem hoz, látjátok... meglátjátok?
Sivatag kiszárad…
Erdő is elszárad…
Faág is letörik…
Élet összetörik…
Előbb utóbb megérkezek
A végső végállomásra…
Addig meg csak –de minek-
Emlékezek a múltra...
Mi nem olyan jó…
De már mi másra?
Vecsés, 2010. október 23. – Kustra Ferenc József
A kavics hangja, hogy lábam alatt ropog,
Mint egy régi tangóharmonika, vinnyog.
A kövek kemények, törik a talpamat,
Arcomba belevág az őszi fuvallat.
*
Arcba vág a szél,
Az elmúlásról mesél.
Mélyen hallgatok.
*
Gyertyákat gyújtok,
Azt hagyja, biztos érti…
Mégis elfújja…
*
Megyek egyedül, magányosan cammogok,
Kapaszkodnék, de nincsen semmi, mit fogok.
Kapkodom a levegőt, sőt megmarkolom,
Őszi szél szembefúj, magányos utamon.
Vecsés, 1999. szeptember 26. – Kustra Ferenc József – írtam; versben és senrjúban.
Mint egy régi tangóharmonika, vinnyog.
A kövek kemények, törik a talpamat,
Arcomba belevág az őszi fuvallat.
*
Arcba vág a szél,
Az elmúlásról mesél.
Mélyen hallgatok.
*
Gyertyákat gyújtok,
Azt hagyja, biztos érti…
Mégis elfújja…
*
Megyek egyedül, magányosan cammogok,
Kapaszkodnék, de nincsen semmi, mit fogok.
Kapkodom a levegőt, sőt megmarkolom,
Őszi szél szembefúj, magányos utamon.
Vecsés, 1999. szeptember 26. – Kustra Ferenc József – írtam; versben és senrjúban.
Éjjelente néha könnyek közt alszom el,
És néhányszor, rémálomra ébredek fel,
Ez, mint rostos szívszakadás nálam telel,
Bánatcseppekként a lelkemben vesztegel.
Felettem, a gyászban, zokogva sír a felhő
A kifújt dohányfüstöm, mint a szálló szellő
Száll az égbe utánatok, kedves rokonok,
Ez is segít, hogy csökkenjenek a rémálmok.
Elmentetek, itt hagytatok, küzdhetek egyedül,
Folyvást reménykedek, hogy életemre fény derül…
De az éjjeli ébredéskor, éj kettétört derekán,
Még azt sem érzem, hogy az időm lassan-gyorsan pereg tán.
Halottak napján elmegyek a lakhelyetekre
Viszek virágot és gyertyát gyújtok, kedvetekre…
Kinél-kinél sírok, máshol ejtek száraz könnyeket,
Ott érzem... a nagyon lassan múló, nehéz perceket,
Itt én nem kapok mást, csak nincs már (hiányzó) öleléseket,
Sokan vagytok... járom a temetői kiszögeléseket.
Hiányoztok! Élek én tovább a rémálmokban,
Marad, csöndes elmélkedés a hiányotokban…
Halottak napján a sírotok mellett, hiány kissé enyhül
És azért csak kissé, mert emlékekkel én vagyok egyedül…
Most azonban virágokat-koszorúkat ide leteszem
És ezek maradnak itt emlékeztetőül énhelyettem.
Még lesöpröm a sírotokat a sok szél hordta levéltől,
Aztán elballagok haza, bánatosan a sok emléktől.
Itt maradnak, a szeretet lángjai, gyertyák és mécsesek,
Pici lángok fűznek össze bennünket, ennyi kell... léleknek.
Vecsés, 2014. május 16. – Kustra Ferenc József
És néhányszor, rémálomra ébredek fel,
Ez, mint rostos szívszakadás nálam telel,
Bánatcseppekként a lelkemben vesztegel.
Felettem, a gyászban, zokogva sír a felhő
A kifújt dohányfüstöm, mint a szálló szellő
Száll az égbe utánatok, kedves rokonok,
Ez is segít, hogy csökkenjenek a rémálmok.
Elmentetek, itt hagytatok, küzdhetek egyedül,
Folyvást reménykedek, hogy életemre fény derül…
De az éjjeli ébredéskor, éj kettétört derekán,
Még azt sem érzem, hogy az időm lassan-gyorsan pereg tán.
Halottak napján elmegyek a lakhelyetekre
Viszek virágot és gyertyát gyújtok, kedvetekre…
Kinél-kinél sírok, máshol ejtek száraz könnyeket,
Ott érzem... a nagyon lassan múló, nehéz perceket,
Itt én nem kapok mást, csak nincs már (hiányzó) öleléseket,
Sokan vagytok... járom a temetői kiszögeléseket.
Hiányoztok! Élek én tovább a rémálmokban,
Marad, csöndes elmélkedés a hiányotokban…
Halottak napján a sírotok mellett, hiány kissé enyhül
És azért csak kissé, mert emlékekkel én vagyok egyedül…
Most azonban virágokat-koszorúkat ide leteszem
És ezek maradnak itt emlékeztetőül énhelyettem.
Még lesöpröm a sírotokat a sok szél hordta levéltől,
Aztán elballagok haza, bánatosan a sok emléktől.
Itt maradnak, a szeretet lángjai, gyertyák és mécsesek,
Pici lángok fűznek össze bennünket, ennyi kell... léleknek.
Vecsés, 2014. május 16. – Kustra Ferenc József
Szomorkás tél előben búsan szitál az eső,
Csak lassan hullik... tudjuk, lesz ő még havas eső!
Most minden szürke, ködös, felhővel borított a táj
Hogy elmúlt meleg napfény, a színek… mindenkinek fáj.
A tél elő, még nyálkás, sűrű ködöt is kipipál,
Lassan csontvázak a fák, ez mi majd tájat, tipizál.
Az eső áztatta vastag avar immár nem zizzen,
A múlt őszi táj sokszínűsége benne már nincsen.
Lassan közeledni fog a sírmárvány hidege,
Ha nincs jó kabátunk, átölel… hideglelése.
Sírokat is belepi majd a hó, mécsest gyújtani nem lehet,
De addig halottak napján temetőben gyújtunk egyet-egyet.
Szeretteink ott laknak... hideg sírban így kapnak kis meleget.
Meglátogatjuk őket, mit otthagyunk… gondolatunk s szeretet.
Járhatunk bármerre, csinálhatunk bármit, de akit szerettünk
Nekünk hiányzik… jobb híján szeretettel őrzi őt a szívünk.
Kedves halottunk! Bízzunk, hogy föntről őrzi ő léptünk,
Ha ő már nincs velünk, legalább ennyi legyen nékünk.
Valaha éltek álmodoztak, cipelték… tán’ a keresztet,
De, hogy itt legyenek, erre nem adhatnak be keresetet.
Mi meg itt maradtunk, lehet egyedül,
De nem gondolunk rájuk szenvtelenül.
Temetőben, az ódon kovácsoltvas kapu nyikordul,
Jönnek mások is, megyünk be együtt… van ki családostul.
Legyünk kicsit együtt elhunytakkal, legalább lélekben,
Mi jövünk el hozzájuk… Ők már itt laknak a sírkertben.
Amerre nézünk, mindenfelé mécsesek tengere árad…
Múló idő a sírokra mohabársony terítőt ráad.
A szomorkás tél előben búsan szitál az eső.
Hidegben majd elvásunk, ha zúdul ránk havas eső!
Vecsés, 2013. október 22. - Kustra Ferenc József
Csak lassan hullik... tudjuk, lesz ő még havas eső!
Most minden szürke, ködös, felhővel borított a táj
Hogy elmúlt meleg napfény, a színek… mindenkinek fáj.
A tél elő, még nyálkás, sűrű ködöt is kipipál,
Lassan csontvázak a fák, ez mi majd tájat, tipizál.
Az eső áztatta vastag avar immár nem zizzen,
A múlt őszi táj sokszínűsége benne már nincsen.
Lassan közeledni fog a sírmárvány hidege,
Ha nincs jó kabátunk, átölel… hideglelése.
Sírokat is belepi majd a hó, mécsest gyújtani nem lehet,
De addig halottak napján temetőben gyújtunk egyet-egyet.
Szeretteink ott laknak... hideg sírban így kapnak kis meleget.
Meglátogatjuk őket, mit otthagyunk… gondolatunk s szeretet.
Járhatunk bármerre, csinálhatunk bármit, de akit szerettünk
Nekünk hiányzik… jobb híján szeretettel őrzi őt a szívünk.
Kedves halottunk! Bízzunk, hogy föntről őrzi ő léptünk,
Ha ő már nincs velünk, legalább ennyi legyen nékünk.
Valaha éltek álmodoztak, cipelték… tán’ a keresztet,
De, hogy itt legyenek, erre nem adhatnak be keresetet.
Mi meg itt maradtunk, lehet egyedül,
De nem gondolunk rájuk szenvtelenül.
Temetőben, az ódon kovácsoltvas kapu nyikordul,
Jönnek mások is, megyünk be együtt… van ki családostul.
Legyünk kicsit együtt elhunytakkal, legalább lélekben,
Mi jövünk el hozzájuk… Ők már itt laknak a sírkertben.
Amerre nézünk, mindenfelé mécsesek tengere árad…
Múló idő a sírokra mohabársony terítőt ráad.
A szomorkás tél előben búsan szitál az eső.
Hidegben majd elvásunk, ha zúdul ránk havas eső!
Vecsés, 2013. október 22. - Kustra Ferenc József
De elhatárolódó Hilda!
Stílus? Valaki nagyasszonya?
Én meg ácsingózok,
Magára vágyódok…
Távolságtartó… vágy asszonya.
Legyen már közvetlenebb Hilda!
Legyen velem hétköznapi… na…
Maga úgy kellene…
Lelkébe engedne?
Ereszkedjen le… vágy asszonya.
De meghódítanám, ó, Hilda!
Közbe fogy év napja… biz’ Hilda.
Egyedüllét izgi?
Udvarlás bizsergi?
Majd beadja derekát Hilda.
Vecsés, 2021. március 26. – Kustra Ferenc József - Íródott: romantikus LIMERIK csokorban.
Stílus? Valaki nagyasszonya?
Én meg ácsingózok,
Magára vágyódok…
Távolságtartó… vágy asszonya.
Legyen már közvetlenebb Hilda!
Legyen velem hétköznapi… na…
Maga úgy kellene…
Lelkébe engedne?
Ereszkedjen le… vágy asszonya.
De meghódítanám, ó, Hilda!
Közbe fogy év napja… biz’ Hilda.
Egyedüllét izgi?
Udvarlás bizsergi?
Majd beadja derekát Hilda.
Vecsés, 2021. március 26. – Kustra Ferenc József - Íródott: romantikus LIMERIK csokorban.
