Idő 
Értékelés 
Értékelés Vízióm a jövőről…
Az én utam felett boldog gerlék búgnak,
Vadludak vében, csak úgy, előre húznak!
Ők nem néznek a napba, így nem vakulnak.
Az én utam, előttem kanyarog a végtelenbe,
Nem is látom a végét… talán a reménytelenbe…
De biztos, hogy megy tovább… mint eddig az esztelenbe.
Tarkítják a bombatölcsérek,
Ezekben meg csapadékvizek.
Araszolok… minek válldíszek?
Érzem életfáradtságot, utam le fog járni,
Végül is a tócsák közt négykézláb fogok mászni?
Közben majd rám csap a vihar! Így fogok átázni...
Szabad vagyok, mint egy nyüzsgő közlegény a bukott hadseregben.
Földhöz rögzítenek a láncaim, földhöz ragadt marad létem.
Csak lépdelek én a vaksötét éjszaka fekete lépcsőin.
Élek nem létező visszhang, visszavert, élettelen szavain!
De jó fent a boldog gerléknek, hallom, ahogy búgnak,
Szeretik ők egymást, majdnem egymásba belebújnak…
Látom, megvan a sártengerem… ez alap öngúnynak.
Hosszú utamon volt több átrakodó állomás
Meg, látom, mily’ zsírozatlan minden… csodálkozás.
Jól átrakodni nem sikerült, maradt álmodás…
Visszanézek, hátul már nincsen is út, sőt leomlott az alagút,
Elől meg a sok tócsa, meg sártenger, ez aztán nem diadalút…
Jól látom, vagy csak képzelődőm? Kell keresni egy koronatanút?
Hosszú utamat én már bejártam, szívem, szívből sokszor vérzett,
A lelkem jóformán be sem tudna számolni, közben mit érzett…
Mert a sokkoló behatásokra, nem is tudni, hogy mivé lett.
Éjjel sem volt soha enyém, nem pihenhettem, de a hajnal útra kél,
Lelkem a láncain kívül ugyan mit veszíthet, tán’ semmitől sem fél…
Igaz, realista, így tudja, hogy reménytelenül semmit nem remél.
Életutam, maga a langy mocsok volt, csak gáncsoskodás és árulás,
Meg nem értés, ellenállás, ezért lett a végső és örök fásulás…
Minek élni, ha a világ szemét, a kis jóindulat meg álruhás…
Volt nekem is jó-barátom nem is csak egy és mindenik koromban,
De mind „orgyilkos” áruló lett, lesnem kellett, ki van a nyomomban…
Megoldás sosem volt, csak dühöngtem, mint vihar a tengerszorosban.
Rángattam én a vészharangomat, de itt senki… nem is hallották!
A pusztában egyedül? Kik problémát hallották, visszahajtották!
Van, kinek van! Nekem is elkelt volna egy "támogató" jó-barát!
Nincs itt koronatanú, nincs még egy görbült út jelzőtábla sem,
El fogok tévedni? Lehet a sorsom, hogy tócsában végezzem?
Azt sem látom tisztán, mi a jobb, ha tartom magam, vagy vétkezem?
Ilyen gané utat rendelt nekem a sorsom
Ez az örökre kapott, saját életboltom,
De a nagy baj, hogy mindig üres volt a polcom…
Az utam, látom, megy, belevész a ködbe,
Sőt, belevezet valamilyen erdőbe…
De ott nem tudok pihenni, mint erődbe.
Bizony, hogy tudom, mi lesz a vége, eljön, majd abbamaradhat a harcom,
Fájdalmas a lét, hát még a vég, de igyekszek… mosoly díszíti az arcom…
Nem is látok sehol senkit, aki legalább sajnálna,
És csak gondolom, hogy ez a fájós lelkemnek használna!
Senki, senki! Enyém a sáros, tócsás utam magánya.
A vadludak vében, látom, a légi folyóson csak húznak!
Utam felett boldog gerlék, boldogan, szeretetben búgnak…
Vecsés, 2016. március 18. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.
Az én utam felett boldog gerlék búgnak,
Vadludak vében, csak úgy, előre húznak!
Ők nem néznek a napba, így nem vakulnak.
Az én utam, előttem kanyarog a végtelenbe,
Nem is látom a végét… talán a reménytelenbe…
De biztos, hogy megy tovább… mint eddig az esztelenbe.
Tarkítják a bombatölcsérek,
Ezekben meg csapadékvizek.
Araszolok… minek válldíszek?
Érzem életfáradtságot, utam le fog járni,
Végül is a tócsák közt négykézláb fogok mászni?
Közben majd rám csap a vihar! Így fogok átázni...
Szabad vagyok, mint egy nyüzsgő közlegény a bukott hadseregben.
Földhöz rögzítenek a láncaim, földhöz ragadt marad létem.
Csak lépdelek én a vaksötét éjszaka fekete lépcsőin.
Élek nem létező visszhang, visszavert, élettelen szavain!
De jó fent a boldog gerléknek, hallom, ahogy búgnak,
Szeretik ők egymást, majdnem egymásba belebújnak…
Látom, megvan a sártengerem… ez alap öngúnynak.
Hosszú utamon volt több átrakodó állomás
Meg, látom, mily’ zsírozatlan minden… csodálkozás.
Jól átrakodni nem sikerült, maradt álmodás…
Visszanézek, hátul már nincsen is út, sőt leomlott az alagút,
Elől meg a sok tócsa, meg sártenger, ez aztán nem diadalút…
Jól látom, vagy csak képzelődőm? Kell keresni egy koronatanút?
Hosszú utamat én már bejártam, szívem, szívből sokszor vérzett,
A lelkem jóformán be sem tudna számolni, közben mit érzett…
Mert a sokkoló behatásokra, nem is tudni, hogy mivé lett.
Éjjel sem volt soha enyém, nem pihenhettem, de a hajnal útra kél,
Lelkem a láncain kívül ugyan mit veszíthet, tán’ semmitől sem fél…
Igaz, realista, így tudja, hogy reménytelenül semmit nem remél.
Életutam, maga a langy mocsok volt, csak gáncsoskodás és árulás,
Meg nem értés, ellenállás, ezért lett a végső és örök fásulás…
Minek élni, ha a világ szemét, a kis jóindulat meg álruhás…
Volt nekem is jó-barátom nem is csak egy és mindenik koromban,
De mind „orgyilkos” áruló lett, lesnem kellett, ki van a nyomomban…
Megoldás sosem volt, csak dühöngtem, mint vihar a tengerszorosban.
Rángattam én a vészharangomat, de itt senki… nem is hallották!
A pusztában egyedül? Kik problémát hallották, visszahajtották!
Van, kinek van! Nekem is elkelt volna egy "támogató" jó-barát!
Nincs itt koronatanú, nincs még egy görbült út jelzőtábla sem,
El fogok tévedni? Lehet a sorsom, hogy tócsában végezzem?
Azt sem látom tisztán, mi a jobb, ha tartom magam, vagy vétkezem?
Ilyen gané utat rendelt nekem a sorsom
Ez az örökre kapott, saját életboltom,
De a nagy baj, hogy mindig üres volt a polcom…
Az utam, látom, megy, belevész a ködbe,
Sőt, belevezet valamilyen erdőbe…
De ott nem tudok pihenni, mint erődbe.
Bizony, hogy tudom, mi lesz a vége, eljön, majd abbamaradhat a harcom,
Fájdalmas a lét, hát még a vég, de igyekszek… mosoly díszíti az arcom…
Nem is látok sehol senkit, aki legalább sajnálna,
És csak gondolom, hogy ez a fájós lelkemnek használna!
Senki, senki! Enyém a sáros, tócsás utam magánya.
A vadludak vében, látom, a légi folyóson csak húznak!
Utam felett boldog gerlék, boldogan, szeretetben búgnak…
Vecsés, 2016. március 18. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.
Láttam Kegyedet… csodálkoztam,
Csak ment… én meg odafordultam.
Vakon is keresném,
Bízok, hogy meglelném.
Micsoda élmény, hogy láthattam!
Feledhetetlen volt látványom,
Álmomban előjön, mint álom!
Bármerre is nézek,
Mindig csak remélek.
Megyek… és Kegyedtől fényt várom.
Kegyed nélkül, minden rút, kopár,
Lélek Kegyedé, nem csapodár.
Más nők nem kellenek,
Játszóm sem lehetnek.
Láttam Kegyed… várom, hogy bevár!
Vecsés, 2022. január 10. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban, Adelbert von Chamisso: „Láttam, és az óta” … c. verse átirataként. (Fordító: Szöllösi David- január 10 2022.)
Csak ment… én meg odafordultam.
Vakon is keresném,
Bízok, hogy meglelném.
Micsoda élmény, hogy láthattam!
Feledhetetlen volt látványom,
Álmomban előjön, mint álom!
Bármerre is nézek,
Mindig csak remélek.
Megyek… és Kegyedtől fényt várom.
Kegyed nélkül, minden rút, kopár,
Lélek Kegyedé, nem csapodár.
Más nők nem kellenek,
Játszóm sem lehetnek.
Láttam Kegyed… várom, hogy bevár!
Vecsés, 2022. január 10. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban, Adelbert von Chamisso: „Láttam, és az óta” … c. verse átirataként. (Fordító: Szöllösi David- január 10 2022.)
(Bokorrímes)
A kandalló lobogó-vörös fényei tűztérből kinéznek,
A fenyőfa-gyertyák lobbanó-láng fényeivel elegyednek.
Nem ismerik egymást! Csak néznek és ettől bűvöletbe esnek?
*
(3 soros-zárttükrös)
Csak a kis fenyőfánk pompázik még friss zöldben,
Látszik siratja... nem lehet kint hóesésben?
Csak a kis fenyőfánk pompázik még friss zöldben.
*
(septolet)
A karácsony öröme szegénynek,
Bátortalannak,
Gazdagnak,
Minden keresztény embernek.
Vágyat generál,
Vegzál?
Sőt? inspirál.
Vecsés, 2016. június 16. ? Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.
A kandalló lobogó-vörös fényei tűztérből kinéznek,
A fenyőfa-gyertyák lobbanó-láng fényeivel elegyednek.
Nem ismerik egymást! Csak néznek és ettől bűvöletbe esnek?
*
(3 soros-zárttükrös)
Csak a kis fenyőfánk pompázik még friss zöldben,
Látszik siratja... nem lehet kint hóesésben?
Csak a kis fenyőfánk pompázik még friss zöldben.
*
(septolet)
A karácsony öröme szegénynek,
Bátortalannak,
Gazdagnak,
Minden keresztény embernek.
Vágyat generál,
Vegzál?
Sőt? inspirál.
Vecsés, 2016. június 16. ? Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.
Felkészítem a
Szívemet, odamegyek.
Halottaimhoz.
*
Csendes a téli
Sírkert, be van havazva.
Minden hófehér.
*
Karácsony napján,
Tisztelegnem kell nekik.
Egyedül vagyok.
*
Itt lakik immár
A rokonságom, végleg.
Ősök… enyémek.
*
Beszélgetek én
Ővelük. Karácsony van.
Közös emlékek.
*
Ők nem halottak,
Csak ide kiköltöztek.
Szívemben élnek!
*
Hó alatt minden,
De így ők is fehérek.
Sírkő nem látszik.
*
A sok zord márvány,
Fehér lepel mögé bújt.
Szeretetteljes.
*
Csendesen mozog
A szellő, hideg átjárt.
Soká időztem.
*
Már megyek haza
Várnak leszármazottak!
Jövőre jövők.
Vecsés, 2015. január 14. - Kustra Ferenc József- írtam: Európai stílusú haikuban…
Szívemet, odamegyek.
Halottaimhoz.
*
Csendes a téli
Sírkert, be van havazva.
Minden hófehér.
*
Karácsony napján,
Tisztelegnem kell nekik.
Egyedül vagyok.
*
Itt lakik immár
A rokonságom, végleg.
Ősök… enyémek.
*
Beszélgetek én
Ővelük. Karácsony van.
Közös emlékek.
*
Ők nem halottak,
Csak ide kiköltöztek.
Szívemben élnek!
*
Hó alatt minden,
De így ők is fehérek.
Sírkő nem látszik.
*
A sok zord márvány,
Fehér lepel mögé bújt.
Szeretetteljes.
*
Csendesen mozog
A szellő, hideg átjárt.
Soká időztem.
*
Már megyek haza
Várnak leszármazottak!
Jövőre jövők.
Vecsés, 2015. január 14. - Kustra Ferenc József- írtam: Európai stílusú haikuban…
Karácsony van, a táj nem havas,
Ezért a szívem fáj… az havas.
Jót eszünk és ajándékozunk,
Gyerekek vágya… nem szánkózunk.
Hányan vannak, akik egyedül,
Ülnek fa alatt… de egyedül…
Nincs mindenhol oly nagy szeretet,
Pedig az sugároz meleget.
Vecsés, 2008. december 24. - Kustra Ferenc József
Ezért a szívem fáj… az havas.
Jót eszünk és ajándékozunk,
Gyerekek vágya… nem szánkózunk.
Hányan vannak, akik egyedül,
Ülnek fa alatt… de egyedül…
Nincs mindenhol oly nagy szeretet,
Pedig az sugároz meleget.
Vecsés, 2008. december 24. - Kustra Ferenc József
