Duhaj szélben a fák nyögnek,
Ömlik könnye a nyárnak.
Sötét felhők utat törnek
A féktelen zord árnak.

Lefogyott a folyó medre
Hízik vize szüntelen.
Duzzad, dagad nagyra keble,
Fosztogat már bűntelen.

Nincsen este tücsök zene,
Nem csábít a telihold,
Rút felhőnek vihar szele
Égi haragot kiold.

Hőbölög a korán jött ősz,
Sáros bakancsban tappog,
Színes kedve szürke és bősz,
Rideg arccal vigyorog.

Ázik, fázik a vidéknek
Minden egyes egyede,
A mezőnek, az erdőnek
Bő esőből elege.

Reméljük, hogy ellendíti
Nyers mérgét az erőnek,
Hangulatát megenyhíti
Édes must az időnek.

Az égen a felhőség úgy néz ki, mint egy lötty, lassan.
Összetöredeznek az alapok, szegélyek… lassan.

A sötétedő alkonyat, árnyék dús, sejtelmes fényei
Csak jőnek, beterítenek, mint az idő másodpercei…

Én, mint hullócsillag, nézem a hullócsillagokat kihunyni,
Próbálom, végtelen elmúlását, véglegesen elfogadni…
Képzelek egy másik világot magamnak… ezt, ki tárja elém?
Ahol nincs kín, félelem, magány, reménytelenség! Remélhetném?

A lét és a gyász extenzív lobogásában megszült verseim
Egyedi hangvételű soraim, vajh’, a lélekdallamaim?
Olyan a lelkem, mely az öröm, búbánat alatt... erősödik!
Gondolatim… szárnybontók! Írhatok égre… nem elfelhősödik?

A homokórán a perc és a másodperc gyorsan lepereg,
Az este gyorsan éjszaka lesz, beterít, mint a fergeteg…

Vecsés, 2015. február 21. – Kustra Ferenc József

Komoran támad az ősz, metszőek a színek.
Jő majd még a tél is, de a szánkó még minek?
Ősz jő és átveszi a totális hatalmat,
Átszínezi a bokrot, leveleket, fákat…

Ha leesik egy levél, az, az utolsó levéltánc…
Ha sok esik le egymás után, az már a füzértánc,
Mert a nagy hidegben majd, fáznak és lehullnak
Hideggel vívott végső harcban elhulltatnak.

A szél is kíméletlenül, folyvást fújja őket,
Szegény levélkék már nem éreznek örömöket,
Őket a nyár már nem élteti,
Földet mindannyiuk eléri.

A fakóró magára marad, egyedül didereg,
Kopaszon, sikoltva, mert nincsen már levél egyveleg.
A sároskás úton felfröccsen a zivatar.
Kihűlt, oly’ hideg sáros lé koszos… betakar.

Már csak röpke sóhajtás a nyár.
Táncos belépésre az ősz vár…
Már hajnali ködben ébredve kel a lélek,
Aranyló, őszi levél halom… ez már tények.

Még a szél rezegtetett levelek néznek merengőn,
Hogy majd mikor, hogyan érnek földet, együtt, kerengőn.
Mindezen azért ne csüggedjünk, az ősz színesen szép,
Mi meg csak ámulva nézzük olyan, mint egy álomkép.

A színesen pirosló, viharos ősz mosolyában
Sóhajtás lesz a szóból, én pihenek nyoszolyában.
A nyár még küzd, birkózik, nem adja egykönnyen magát
Hűvös őszi uralommal, nem veszejti önmagát…

Én még lefekszek a földre őszies ég alatt…
Nyoszolyám; lehullott levelek… derekam alatt.

Vecsés, 2012. november 5. - Kustra Ferenc József

Aranyban úszó
Fények, Balcsi hullámon…
Meditálás-csend.
*
Csak ülök a partodon és gyönyörködök benned,
Mélázok azon, hogy mi lenne velem nélküled…
A gondolatok szálldogálnak, de nincsen semmi mozdulat,
A gondolatok inspirálnak, de nem mozdul a hangulat!

Messzire lát a fény a nagy tónak a partján,
Magába zárt a csend, az önön, vallomásán.
Látom, hogy a Nap lassan igyekszik, hazamegy, lepihenni, lenyugszik,
Utolsó sugarai a pihenő arcomat, bíborral átfestik.

A tó mélyén látszik már az erősödő sötétség,
Az ég még nem fekete, de látható a szürkeség.
Az utolsó, táncoló fényeket nézem a hullámokon,
És várom, hogy az est, ebből valami szépséget kihozzon…

Látszik, hogy nem is vagyok egyedül, velem szemlélődik az alkonyat,
Látom, hogy vizsgálódik egyenként, nézegeti bíboros habokat.
A hallgatás, mint szörny, velem van, mozdulatlan merengést is letipor,
A víztükör is lassan sötétedik, már be is lepte a szürkés kór…

Alkonyba beburkolózva, magamban ültem a parti köveken,
Magamra öltöttem a bíborpalástom, csak magamra tekertem…
Rájöttem, hogy míg a hullámok közé süt még, be a fény,
A szívnek nincsen késő este, fényben élni van remény.
*
Már fényravatal
Készül, estet temetjük.
Hal, már nem ugrik.
*
Sok lélekvesztő
Lassan kikötőbe ér.
Köztük, matracok.
*
Már a Hold feljövőben és hoz magával tán’ mini dagályt,
És csak bízni lehet abban, hogy reggelre meghozza apályt.
A csend süket bilincsét a lemenő nap kiterítette,
Lehet, hogy a hallgatás a sírunk? Mi az éjjel szégyene?

Jó itt a parton, szúnyogokon kívül más nem zavar.
Ők is hangtompítót használnak, ez benne a csavar…
Itt ücsörögni, élvezni a mi tavunk közelségét,
A csend élménye, mint az is, hogy várni est szürkeségét…

Bízhatunk abban, hogy a reggel, jobb, új napot hoz nekünk…
A Balcsi a milyenk, új nappal meg, valamit kezdhetünk…

Vecsés, 2015. augusztus 30. – Kustra Ferenc József- írtam: versben és senrjúban…

Hétköznapi pszichológia…

Csendben gondolkodok,
Érted halok,
Addig élő vagyok.

Ihletadóm vagy,
Ezen túl vagy?
Elvagy?
Megvagy?
*

Már nem fáj,
Nem muszáj.
Álomtáj.

Mért mentél el?
Hova mentél el?
Lenéztél,
Letértél.
*

Leírnám holnapot,
Törölném mai napot.
Levetettél,
Hagytál faképnél…
Mondd, szerettél?

Rúgkapáltál,
Kicsináltál…
*

Most bolond vagyok,
Szétrobbanok…
Nem szárnyalok,
Nincsenek válaszok.
Csak imádkozok.

Magány beütött,
Vagányan kiütött…
*

Untad mosolyom?
Szerelmetes harcom?

Lelkem most bezártam,
Nem erre vágytam…
Egyedül kóválygok,
Iszok,
Sóvárgok!
*

Már nincs az él’ tem,
Ettől féltem.
Kettőnket védtem,
Jó lesz véltem…
Önrészvétem.

Megéltem,
Elmeséltem…

Vecsés, 2015. február 1. - Kustra Ferenc József – íródott a múlt’ szerelemről, septolet csokorban… önéletrajzi írásként, mert elhagyattam.