L VAGYTOK, ANGYALOK?
Ugyan áruljátok el nekem,
Hogy hol vagytok, Ti angyalok?
Merre kódorogtok olykor néha:
Mást is cserben hagytatok?

Hol vagytok, mikor a szomszéd néni
Megint egyedül sírdogál a gangon?
Mert a fia elment messzire,
S csak pár sor egy cetlin volt a pardon.

Hol vagytok, amikor a fiatal festő
- Ki hittel s őszintén művész akar lenni -
A pályaudvaron próbálja eladni a képeit,
Csak mert: enni szeretne, pusztán enni!

Hol vagytok, amikor egy lány a buszon
Próbálja elrejteni a karján a vörös foltot?
Nem azért, mert divatos a tetoválás,
Hanem mert bántották őt: aljas mocskok.

Hol vagytok, mert én nem látok itt senkit,
Csak a szürke betonban a repedéseket.
És nemcsak az utcákon, a falakban,
Hanem a lelkekben is pusztító réseket.

Ugyan, áruljátok már el nekem,
Hogy hol vagytok, Ti angyalok?
Merre kéne keresselek titeket?
Mert a hitem bennetek már elhagyott.

M. Laurens: 2026. február

Furcsa látomásból riadtam fel éjjel,
Egy vesszősöprű volt fenn az égen.
S az Úr ledobta őt közénk „Játszani”,
A sok mocskot mind-mind eltakarítani!

Össze is sepert pármilliónyi embert,
Politikust, tolvajt, más egyéb gazembert.
Kampec lett a sok zsebesnek, lotyónak,
Mindenféle költőknek, papírpusztítónak.

Csak a papok maradtak meg egyedül,
S most unatkoznak; de istentelenül.
Mert mit ér a sok teológia és elmormolt ima,
Ha nincs bűn, bűnös, és nincs kiért szólnia?

Budatétény, 2025. január 1.

Ülök kis szobámban csendben, egyedül,
s a magány dacol velem: leges-legbelül.
Így-hát ülünk ketten, Magam, no-meg Én:
szűkké vált e hely, saját létem peremén.

Múlttá vállt a kor - mely oktalan dacol -
a harag is régen megfáradt valahol.
Hallgatunk hát ketten, - Önmagam és Én -
csendben békülünk: én az Öreg, ... és a Vén.

Békülünk a múló idővel, sorssal,
a görbülő háttal mint egy görbe bottal,
és csendben búcsút veszünk sok baráttól,
... végül búcsúzik az ember önmagától.

Így gubbasztok e maradék életen,
hisz nincs már, Ki megfogná reszkető kezem.
elmúlt rég, ... vagy nem is létezett talán:
a kétszer kettő valósága néz le ám.

Pest-Buda 2014. június 23.

Fenn ül a csúcson a nagybetűs KÖLTŐ,
hadd lássák alant, mily iszonyú fennkölt Ő.
Parnasszus csúcsán fagytól kék fenékkel,
hiúságból tákolt fészkén: tojásain fészkel.

Parnasszus magos csúcsán egyedül ülve,
hódol néki a sok tintanyaló "középszerű csürhe".
S ha bárki halkan-rebegve kér tőle egy pontot,
torkára fagy a szó, úgy érzi: mindent elrontott.

Saját koszorúja önnön zsenijéből tör elő,
ha már a kövek közt babérlevél sehol se nő.
Lírája olyan elvont, fényes, hogy párja sincsen.
Nem is ember... Ő már-már szinte maga az Isten.

Mert a mi Parnasszusunk már csak ilyen,
az önjelölt zsenire néznek fel sokan irigyen,
ki e földi lét vonzását maga mögött hagyva
lebeg, saját nagysága tudatába belefagyva.

(Föld bolygó 2012. augusztus 12.)

***
Mindenféle hasonlóság keresése merő fikció.
Mindazonáltal a véletlen egyezésekért a szerző
nem vállalhat semminemű felelősséget!

Sokszor kérdeztem,
vajon miért én,
Miért kaptam ennyi sebet, miért nem volt fény?
Kerestem a választ,
de csak zaj volt minden,
Aztán jöttél te… és csend lett bennem.

Remegő szívem nyugodni tér,
Újra boldogan élhetek,
És végre megértettem, hogy mégsem vesztettem.
Mert mit elvett tőlem az idő,
a keserédes sors,
Te visszahoztad bennem, minden érzés újra forr.

Miattad lélegzem,
Veled együtt kettesben.
Nélküled az életem,
túlélés lenne csendesen.
Végre újra élhetek,
Megpihenve, boldogan.
Te mentettél meg,
Végre újra létezem.

S ha majd sírsz, és nem tudod, miért fáj,
Tudd, hogy nem vagy egyedül, ha a világ rád is száll.
Mert amit most tőlem kapsz, az nem múlik el,
Az egy erő benned — ami majd megtart,
ha harcolnod kell.

Elvesztettem már sok mindent én,
Aztán kaptam tőled egy új ént,
akit eddig nem ismertem,
Egy jobb embert, egy csendes harcost,
Aki már nem fél, mert tudja:
Te vagy neki a fény!

Tudom lesznek nehéz napok,
A világ kemény, sokszor hideg,
Ha fáj ott benn, tudnod kell,
Míg élek én veled leszek.
Te vagy a meleg otthon ha fázom én,
A szívem ritmusa is te lettél,
Már minden álmom benned él!

Miattad lélegzem,
Veled együtt kettesben,
Nélküled az életem,
túlélés lenne csendesen.
Végre újra élhetek,
Megpihenve, boldogan,
Te mentettél meg,
Végre újra létezem.

S ha majd sírsz, és nem tudod miért fáj,
Tudd, hogy nem vagy egyedül,
ha a világ rád is száll,
Mert amit most tőlem kapsz,
az nem múlik el,
Az egy erő benned,
ami majd megtart,
ha egyedül leszel.

Lesznek napok, mikor távol leszek,
De a hangom ott lesz a szélben,
ha valami fájna neked.
Mert a szeretet nem múlik el, csak tovább él, benned, veled,
mint egy dal ami mindig hazatér!