"Azoké a vers, akinek szűz a
lelkük, de érintett fiatal testük."

Miért zokogsz szép Magdolnám
S bánod nem létező bűnöd?

Miért átkozod pompás tested?
Hogy az örömöket kerested.

Miért sikolt imát ajkad?
Hogy szűzi tested odaadtad.

Miért sírod: bűnös vagyok
Hogy a lelked csak kacagott.

Ha céda lennél, ócska céda
Ha bűnöznél is néha, néha.

Ha ezer bűn szennyezné lelked.
Ne félj, hiszen az élet kerget.

Ha millió csók égette ajkad
Foltot nem hagyott egy se rajtad.

Ha mindenkié voltál lettél
S a bűnök között feketedtél.

Akkor is szűz, tiszta maradtál
Akkor is ha hazudtál, csaltál.

Akkor is ha bűnös lennél
Ha szeretnél, nem szeretnél.

Akkor is mint Szűz Mária
Tiszta lennél, fehér tiszta.

Fölépítettük már kicsi házikónkat,
Somogyi telepen láttuk eztet jónak.
Tápé, Szeged között, szőke Tisza partján,
A füzesek mellett, kinn a kertek alján.

Zöld pázsitos réten, tavasz mámorában,
Gyönyörködünk itten pacsirták dalában.
Még a nap is szebben világít e tájon.
Béke napja ragyog minden kicsi házon.

A szivünkben itt él a békesség vágya,
Ezért küzdünk, ha kell, életre-halálra,
A gyűlölet ide be ne tegye a lábát,
Kiverjük belőle azt a gonosz párát.

Munkálkodva itten békességben élünk,
Így kivánja ezt a Közművelődésünk,
Ebben a tudatban emelt fővel járunk,
S lelkesedve innen a jövőbe látunk . . .

1925.

Áll a csonkatorony, süt fölötte a nap,
A nap látta őtet valamikor régen,
Ezer év előtt még, s látta azt a népet,
Aki akkor műalkotást végzett rajta,
Nyolcszögletes körfalával.

S állt a torony sok századok viharával
Szemben, de az idő megrongálta őtet
S egy újabb nemzedék lebontotta félig,
És meghagyta régi műemléknek, s méltán
A jelenkor népeinek.

S most e csonkatorony példaképpen áll itt,
Beszél régi népről, s mulandóságról.
Süt fölötte a nap most is ugy, mint akkor . . .
És most ez a népség alkot új műveket
A jövendő századoknak.

S látja a nap mindig, ezt a dolgos népet,
Aki az elődök nyomán viszi tovább
Az élet menetét, s az emberi agynak
És a kéznek művét, bámulja a világ
S a nap, örök időkön át . . .

1925.

Megszivlelésül.

Ne legyetek olyan büszkék
Ti szép kerti virágok!
A mezei kis virágot
Ti még meg se látjátok!? . . .

Dús szirmotok ám csodálom,
Elismerem a szépet;
Mit ápolás himzett rátok,
Nem csupán a természet.

Őseitek ámbár régen
Kinn a pusztán születtek
S dolgos kezek melegágyba
Onnan hoztak titeket.

És megóvnak hideg ellen,
Enyhe sátrak lágy ölén
S korlát között szórja rátok
Sugarát a verőfény.

Hiába hát büzskeségtek,
Ti szép kerti virágok;
Gondozó lágy kezek nélkül
Ti parlagon volnátok . . .

De mi álljuk a rút időt,
Ha tör zúgva ellenünk;
Szembe nézünk,, s vihar után
Ragyog a nap felettünk . . .

Valentini János festményéhez.

Szalmaágyon fekszik a lány félkönyéken,
Barna szép feje nyugszik a tenyéren.
De szemei nem nyugszanak; az ágy végén
Ott révedeznek egy ifju hangszerén.

Féloldalt ül az ágy végén a legényke;
Ám az nem baj, hogy rongyos a kabátja,
De a szive és szemei tiszta fénybe
Föllángolnak ahogy a leányt látja.

S féloldalról amint nézi mosolyogva
A leány figyelő arcát, keblét, nyakát;
Ujjaival a gordonkát fölhangolja
S adja lágyan epedő szivük dalát.

Hol a müvészet és önzetlen szerelem
Árasztja el a szép ifju sziveket,
Itt a kis szobán át süt a nap melegen
És reájuk egy ujvilág fölnevet . . .